Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Ahol az ízek a régiek, oda Alajos grófnak saját kulcsa van

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • G. K. E. MAGAZIN • 2018. szeptember 13. 13:00
Ahol az ízek a régiek, oda Alajos grófnak saját kulcsa van
Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük (majd alkalmazkodva mai bejegyzésünk tárgyához, kiegészítettük egy félmondattal). Az arany betűs, kemény fedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

Azt mondta, jöjjek ide vissza este tízre, mutatni szeretne nekem valamit. Fogalmam sincs, hogy miért, de azt válaszoltam neki, rendben. Pedig sosem láttam még, nem ismertem. A kastély előtt álltam a kutyámmal, amikor elsétált mellettem egy teljesen régies öltönyben. A fejét egy nagyon fura kalap fedte, s napszemüveg volt rajta. Mégis megbízható, tisztességes férfinak tűnt.

Este tízre odamentem. Már várt. Menjünk be, mondta, s én követtem, mintha kötelességet teljesítenék. Átmásztuk a betonkerítést, és belopóztunk a sötét, kivilágítatlan kastélyba. Mentem utána. Minden tele volt cserép- és vakolatdarabokkal, széklábakkal és törött ablakmaradványokkal, féltem, nehogy belesétáljunk valami egészen kellemetlenbe. Felmentünk a lépcsőn, befordultunk az első ajtón, és leültünk oda, ahová mutatta. Egy párkányra, ami mögött egy kályha, vagy valami hasonló küzdött az öregedés ellen.

A pincében volt a rádióállomás, és rengeteg katona, akik játszottak velünk, kezdte mondandóját. A keletről nyugatra vezető országúton, a háború után éjjel-nappal özönlöttek a menekültek, véget nem érő konvojban. A magtár és a cselédszárny túlzsúfolt lett, ott helyezték el őket, amíg tovább nem indultak. Nem szerettük ezeket az embereket, azt mondták róluk, hogy ortodoxok. Pedig nem mind voltak azok, láttam a rózsafűzért a nők nyakában. Aztán 1945-ben borzalmas vége lett az egésznek. A várat és a kastély tornyait szétlőtték, miközben mi az egyik használaton kívüli kandalló háta mögé bújtunk be, ide, mutatott a hátunk mögé, mert nem maradt már időnk lemenni a pincébe. Így végül az én családom zárta a sort a nyugat felé rohanó menet végén. Ezután az otthonunkat, mint a feudalizmus emlékművét, megszégyenítették, tönkrezúzták, kifosztották, értéktárgyainkat, többek között a toronyórát, amit Horthy Miklós hozott nekünk ajándékba, beépítették a pártszékházba. Azóta sem jelzi az új időt.

Azért mesélem el mindezt neked, jegyezte meg, miközben előhúzott a zsebéből egy kis noteszt, mert nem felejtettem el, és mert azt gondolom, hogy a múltbeli élményeim, az átélt személyes félelem és szükség fejlesztették ki bennem a bizalmatlanságot olyan történésekkel szemben, amelyeket képtelen vagyok befolyásolni. Nem akartam többé hinni annak, aki azt állította, jót akar. Nem bíztam azokban, akik mások számára ötlöttek ki életmodelleket. Hogy hová vezethet az ilyesmi, azt beleírtam ebbe a füzetbe, ami mától a tiéd. Gyűlölöm az ideológiákat!

Aztán kimásztunk a kastélyból, és átsétáltunk a Százévesbe. Volt hozzá kulcsa, így bementünk, és ettünk.

Alajos vagyok, mutatkozott be ekkor, és hozzátette: tudom, hogy foglalkoztatnak ezek a régi dolgok, ezért úgy döntöttem, visszatérek, és megosztom veled az életrekonstrukciónkat. Köszönöm, hogy elfogadtat a meghívásomat.

Mielőtt elváltunk, Alajos ezt jegyezte be a vendégkönyvbe:

Gratulálok a főnök remekművéhez, a gyulai kolbászhoz!”

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)