Budapest szépségével soha nem lehet betelni, nem lehet elégszer megcsodálni, újra és újra fel kell fedezni, visszatérni. Én is így vagyok ezzel, de a látványosságok és nyüzsgés mellett imádok moziba járni, így ez sem maradhatott ki a programok közül.
Az első élményt a multiplex luxusszínvonala, csúcstechnikája nyújtotta. Már-már olyan érzésem támadt, hogy lehet, nem is magáért a filmért ült be a sok néző, hanem az extra kényelemért, az egyre modernebb és modernebb technológiák miatt, amelyek kissé háttérbe szorítják számomra a valódi filmnézést.
A következő napon teljesen véletlenül megkaptam azt, ami nekem a mozi. Az Astoriánál sétálgatva pillantottuk meg a Puskin mozit. Már a neve is magáért beszél. S az épület is, ami több mint 90 éves, s megtartotta eredeti homlokzatát, és az előcsarnokban sem történt semmilyen átalakítás. Ennek a mozinak legalább a belső kincseit sikerült megőriznie. Örültem, hogy várnunk kellett félórát. Így hosszasan ámulatba ejthetett a mozi elegáns art deco hangulatú, gazdagon díszített belső tere. Okkal nevezik ezt a helyet a mozgókép szentélyének.
Egyetértek Markovics Péterrel, aki szerint a hely kávéházi-színházi hangulatú, s változatlanul egyik közkedvelt menedékhelye a plasztikba öntött valóság elől menekülő budapestieknek.
Átjárt, áthatott az atmoszféra, visszarepültem egy kicsit az időben. Amikor még Gyulán a Petőfi „nagy-” és az Erkel „kismozi” fénykorát élte. Mindig telt ház volt. A kiskamaszoknak, miután bátorságukat összeszedték, ide szólt első randimeghívásuk. Itt történtek az olykor-olykor esetlenre sikerült próbálkozások, első kézfogások, csókolózások. Ez volt a felnőttek elengedhetetlen kikapcsolódása, szórakozása még a hétköznapokban is.
Mielőtt bárki megkövezne maradiságomat illetően, kilépek a múlt öleléséből, s befejezem röpke kis nosztalgiázásomat. Azért mégis úgy gondolom, kár, hogy impozáns kis városunkban se „kis”, se „nagymozi” sincs már. Eltűnt, mint ahogy a gondtalan, de örök emlékül őrzött fiatalságunk.
