Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy hivatalos elintéznivalóm akadt a belvárosi katolikus plébánián, ezért felkerestem az ott szolgáló diakónust, aki gyermekkoromban szomszédom volt, így gyakran töltöttük együtt a szabadidőnket. Akarom mondani, jól ismertem. Tudtam róla, hogy imád szerepelni. Akadt is erre alkalma bőven, hisz még az érettségi előtt felvették a színművészeti főiskolára, amit két év alatt kitűnő eredménnyel el is végzett. Innen a Nemzeti Színházba került, és számos, ma már kultikusnak számító magyar filmbe, többek között A tanú szereplőgárdájába is bevonták. De még Németországba is leszerződtették (talán az egyik doktoros sorozathoz?), mivel kiváló fizimiskával áldotta meg a jóisten.
Mi tagadás, szép barna fiú volt.
Ám a honvágy legyőzött benne mindenféle érvényesülési törekvést, és végül sikerektől övezve hazajött. Sajnos itt akkoriban nem voltak feltételek ahhoz, hogy színészként elhelyezkedjen, ezért kezdetben a kórházban vállalt kifutói munkát, majd évekig a húskombinátban darabolta a marhacsontokat.
Mígnem össze nem találkozott a Százévesben az egyik volt osztálytársával, aki egy nagyon híres endokrinológusnak volt a fia. Legfőképpen ennek lehetett köze ahhoz, hogy megfelelőképpen alakuljon az élete, s megválasszák polgármesternek. Ő volt az, aki a pajtásomat beajánlotta a plébániára, mivel titokban mélyen vallásos volt, és tájékozott afelől, hogy a főállású lelkipásztor gyakran elfelejti megtartani a hajnali miséket, és ember sincs, aki helyettesítse.
Színészi hajlamokkal megáldott cimborámból így lett lelkészi feladatokkal felruházott diakónus. Rossz pillanatban történhetett, mert a hívek nem tudtak megbékélni a gondolattal, hogy egy volt nagyvilági színész, a gyulai nők bálványa szól hozzájuk a szószékről, és valósággal kiutálták maguk közül.
Barátomra mindezek következményeként magába roskadva találtam rá. Úgy zokogott, mint aki elveszítette valamelyik közeli hozzátartozóját. Végül átvittem a cukrászdába, hogy ott sírja ki magát. Láthatóan jól döntöttem, mert még egy verset is költött megkönnyebbülésére. Ebből idézek az alábbiakban néhány strófát (szó szerint):
Egy a vágya mindenkinek,
Igazán boldog lenni!
És az élet nagy színpadán
Boldogan szerepelni!
Az, akinek a vers szól,
Ez a kicsi költemény,
Olyan boldog legyen éppen,
Mint ahogy kívánom én!
Hogy az élet nagy színpadán
Végezze el szerepét
És nyerje el a jutalmát,
Mindenki szeretetét.
Ez az, ami emberi szívnek
Kimondhatatlanul kell.
És ha teljesül kívánságom,
Az övé lesz a „siker”!
