Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A délvidéki Verebes Ernő sokáig színpadi zenéket szerzett kárpát-medencei teátrumok felkérésére, emellett jelentette meg prózai műveit és versesköteteit. Színházi szövegei közül a Sardaffas, a hímboszorkányt, A kioldást és a Magzatlégzést Vidnyánszky Attila állította színpadra Beregszász városában.
Mindezt azért fontos megjegyezni, mert a gyulai művelődési központ nagytermében bemutatott Gerendák című darabnak a hangeffektusok a legmeghatározóbb elemei. Muzsika nélkül sokkal kevesebb lenne az, amit látunk.
Hogy ez miért is érdekes? Elsősorban azért, mert Rideg Zsófia a következőképpen vall arról a műről, amit ő maga vitt színre: „…nagyon izgalmas, rétegzett darab. Költészet, de a kezek költészete, azoké, akinek az évszaknak megfelelő szerszámaik vannak. Hétköznapi tárgyaik (mosdótál, őrlőgép, asztal), amelyek átlényegülnek hangszerekké, liturgikus eszközökké”.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Gerendák című beregszászi produkcióban pedig pontosan ez történik, ami miatt az összes díszlet (gyertyatartó, kis kereszt, nagy kereszt, rózsafüzér, szentkép) fölöslegessé, sőt zavaróvá válik. Annak ellenére is, hogy a templommá alakított malom szépen megvilágított emeletén mutatják be a nézőnek, miként lehet a liszt a lélek szimbóluma, s a létra a mennyországba vezető lajtorja. Ám ha egy picikét odafigyelünk, azonnal észrevesszük, hogy a harmóniumnak és a szomszédságába állított szekrénykének semmi funkciója nincs, csupán arra szolgál, hogy kitöltse a hatalmas tér fekete foltjait. Ugyanígy a bölcső, az asztal, a lóca, a viseletgarnitúra és a háttérben működő szereplőgárda is csak arra jó, hogy elterelje a figyelmünket a lényegről, a szóról.
Verebes Ernő drámájának ereje ugyanis a szóban rejlik, ez nem is lehet kérdéses. Nem véletlen, hogy 2012-ben felolvasószínház keretében mutatták be a Vajdaságban, majd a folytatásban többször is felolvasták különböző helyszíneken, többek között a Nemzeti Színházban, komáromi művészek közreműködésével.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A darab alaptémája aköré fonódik, miként lesz a szélmalomból templom, az értelmetlen szélmalomharcból értelmes kezdeményezés. A 20. század harmincas éveiben ugyanis felszámolták az Alföld összes szélmalmát. Az utolsót 1937-ben. Mivel a tartalmától megfosztott épület szentély benyomását keltette, Verebes Ernő elhatározta, imaházzá alakítja, s művében a büntetett előéletű, részeges András atyát rendeli hozzá, törődjön ő a szomszédos falvak népének hitével. Jósika, a józan molnár azonban nem tágít, nem is nagyon van más lehetősége. A darab nagy kérdése az, hogy ki is ő valójában? Tán csak nem maga Jézus, az elpusztíthatatlan, az örök harcos, aki nem adja fel, nem hal meg, hanem inkább feltámad és felszabadít?
A nagypénteki történet ilyen értelemben lebegtetett karakterek köré épül, jelzi a dráma szakrális dimenzióját. A mondanivalót a testi és a lelki táplálék összefüggése kovácsolja egybe, amit az emberarcú ördög ellenpontoz, igaz, eléggé fura, de egyértelmű köntösben. Mert hát honnan is érkezhetne a sátán, az antikrisztus, ha nem Amerikából?
Az újságírónő és édesapja, W. Sorath, a Columbiai Egyetem tehetségkutatója végül nem tud beilleszkedni ebbe a nagyon is lelkizős, északiasan távolságtartó tartalomba. Utólag is úgy érezzük, nem is segítettek nekik ebben.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
