Sorozatunk mai részében teszünk egy kis kitérőt. Elutazunk egy régi városba, amely tőlünk csupán egy karnyújtásnyira éli mindennapjait, de eléggé nagyvilágian és nagyvonalúan.
Vannak azonban olyan értékei, amelyek akár a mieink is lehetnének. A vidéki magyar ember ugyanis azt szereti, ami családias, aminek megvannak helyben a tradíciói, amiről tudja, hogy micsoda, aminek az ára a dolgozó ember bukszájához méretezett, az íze pedig a gyomrához. A gyulai embernek az kell, amire az elfogulatlan turista is egyből rávágja: na ezért megérte idáig eljönni!
Ezt olvastuk legutóbb az impressziók „százéves” könyvében:
A budai „Ruszwurm”, a miskolci „Rábel”, a pécsi „Caflisch ősi cukrászdák levegőjét éreztem ezen antik bútorok között.
1955. április 27.
Kétségtelen, a felsorolt vendéglátóhelyek mindegyike csúcsminőséget produkál(t), amihez hozzáadódik annak a reménye és hite, hogy az ősi levegő nem dohosat jelent, az antik bútor pedig nem törött lábú széket, hanem arra utal, amire mindnyájunknak gondolnunk kellene, amikor meghalljuk például azt, hogy Ruszwurm.
És akkor maradjunk is ennél a fogalomnál, egyfelől ezért, mert a másik két nevezetességről egyelőre nem sokat tudunk (következő posztjainkban visszatérünk rájuk), másfelől pedig gyakorlati okból: mert a vendégkönyv bejegyzéseinek elkövetői többször írták le a budai cukrászda nevét, mint azt, hogy kiváló "feketét" ittak nálunk (jóllehet ezt is átlagosan háromszor laponként).
A Ruszwurm mellett tehát nem lehet szótlanul elmenni, hisz presztízse és minőségi kínálata van, sőt tudvalevő, hogy a miénket sem korban, sem szépségben nem előzi meg. De mivel a ház krémese menyei, a története pedig több kötetnyi, megígérem, nem zárom le sorozatunkat anélkül, hogy ne osszak meg Önökkel legalább egy helyszíni tudósítást a sarki Reinhardt fővárosi rokonáról.
Addig is érezzék jól magukat a mi kis ékszerdobozkánkban, a Százévesben, ünnepeljék meg, hogy értünk van, mi meg őérte!