Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
A gyulai Almásy-kastély felújítóinak 2017-ben adományozott ICOMOS-díjról jutottak eszembe a Százéves vendégkönyvének azon bejegyzései, amelyekben a vendég nem a habcsók mennyei ízvilágát és a példás kiszolgálást értékelte, de még csak nem is a pincér rövidnadrágját (amiként erről korábbi posztjainkban tájékoztattuk sorozatunk olvasóit), hanem magát a helyet, a kis ékszerdobozt.
No meg a városvezetőség arra irányuló igyekezetét, hogy műemlék épületeinknek visszaadja régi fényét, kortól és társadalmi rendszertől függetlenül.
Jóllehet a felújítások, de főként a szakszerűek jóval azután kezdődtek, hogy a cukrászda emlékfüzetébe bekerültek az utolsó sorok, felemelő érzés tudni, hogy igen, Gyulán mindig is adtak a minőségre, megbecsülték a valódi értékeket.
Ezekhez a gondolatokhoz lapoztunk vissza legutóbb egy 1956 körül tevékenykedő grafomán budapesti műépítész jóvoltából, miután felkerült az ICOMOS-tábla kastélyunk falára:
Boldog vagyok, hogy itt értékelik a műemlékeket, sőt, ápolva és restaurálva azokat fenntartják a jövő nemzedékének is. Szeretném, ha unokáink is elbeszélgetnének a múltról ebben a kedves, patinás cukrászdában.
Egy évvel később pedig ezt írta be valaki a vendégkönyvbe:
Az ország minden műemlékére ilyen hozzáértéssel és féltő szeretettel kellene vigyázni.
Mi is ugyanezeket kívánjuk mindnyájunknak.
