Kiss László
Lehetett tudni, hogy jönnek. Nem volt előzetes figyelmeztetés, nem tűntek fel a városban plakátok, mint eboltás idején, nem cirkált hangosbemondós kocsi az utcákon, nem szórtak röpcédulákat permetező repülőgépről a közterekre – csupán egyszerűen, de annál rettenetesebben benne volt a levegőben, hogy úton vannak, hogy felénk tartanak, és előbb vagy utóbb halálbiztosan megérkeznek hozzánk.
Az első példány, jó anyám állítása szerint, aki a minap fülig érő szájjal, már-már lelkendezve fogadott, Zsoltiék felől érkezett. Átvetette magát kerítésünkön, köszönés nélkül végignyargalt az előkerten, majd fölszaladt Klára néni diófájára. Jó anyám hiába szólongatta, válaszra nem méltatta, viszont kíváncsiskodva, a rémület legkisebb jele nélkül vizslatta őt. Barátságos volt, fekete, a farka pedig nagy és szőrös.
A képzelet különös dolgokra képes. Egy néhány évvel ezelőtti forró nyáron barátommal koktélt szürcsöltünk a NOE-hoz címzett csatornaparti kisvendéglő teraszán, amikor alkonyat beálltával arra lettünk figyelmesek, hogy a túlparton macskaformájú kisemlősök ugrándoznak. Csinos ügetésük a meglepődés őszinte hangjait csalta elő a NOE-hoz közönségéből, néhányan, köztük barátom is, azonnal megállapították, hogy a látott jószág vidra, amelynek jelenléte a mi urbánus közegünkben egyáltalán nem természetes, akár rendkívülinek is mondható. A mögöttünk vacsorázó német turisták megtapsolták az állatkákat, majd derűsen csevegve folytatták az étkezést, ellenben barátom, aki egy országos terjesztésű napilap dörzsölt újságírója, és ötletekben sosem szenved hiányt, azonnal szenzációt szimatolt, s a kisvárosi fauna páratlan attrakcióját azzal nyugtázta, hogy az első adandó alkalommal cikket ír róla. Minthogy a vidrák azon az estén már nem bukkantak föl, ő pedig másnap hazautazott, arra kért, hogy amint lehetőségem van rá, készítsek róluk fotót, s küldjem el elektronikus levélcímére. Okvetetlenkedésemre, miszerint nem érzek magamban elég erőt és kitartást ahhoz, hogy naphosszat lesben álljak a NOE-hoz melletti csalitosban, lepisszegett, hogy csak kattintsak, ő majd tudja a dolgát. A cikk három nappal ezután meg is jelent, illusztráció gyanánt a kiérdemesült KODAK-ommal készített fotóval, amely az üres túlpartot ábrázolta, a következő képaláírással: „A hely, ahol TF a vidrákat látta.” Megjegyzem, a TF monogram sem barátomra, sem rám nem illik, de nem konyítok az újságírói etikához.
Ezúttal azonban egészen másról van szó. Jó anyám még az életben nem hazudott nekem, képzelődni se szokott, így hittem szavainak, de kellett egy kis idő, hogy földolgozzam a hallottakat. Perceken belül hazaállított ebédelni édesapám, aki ugyanilyen tapasztalatokról számolt be. Elmondása szerint a szarvasmarhatelep központi irodáinál is föltűnt kettő. Az első, tíz óra körül, átszaladt a műúton, aztán fölszívódott a tujasor takarásában. A második délben mutatta meg magát, végigpattogott az igazgatóhelyettesi szoba párkányán, de mire édesapám kisietett, hogy ha fülön csípnie nem is sikerül, legalább egy fotót lőjön róla, társához hasonlóan ez is nyomtalanul eltűnt. Közvetlenül ezután az igazgatóhelyettesi szoba ablaka előtt szokásos zuhanásával lecsapott egy kánya, de azzal a lendülettel vissza is vágódott, és villámgyorsan elröpült, mint aki nem csupán jobbnak látja meggondolni magát, de soha nem is akar ide, egykori vadászterületére visszatérni.
A bizonyosság megkérdőjelezhetetlen. Itt vannak.
Leszögezem, nincs velük bajom. Nekem sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy síkvidéki településünkön egyáltalán láthatok mókust, nemhogy mindjárt feketét, amelynek a létezéséről nem is volt tudomásom. Örülnöm kellett volna. De édesapám nyugtalansága kezdett átragadni rám is. Embert próbáló időkön vagyunk túl. Elfogadtuk, amikor randa futrinkák potyogtak géppuskasorozat-szerűen házunk gerendái közül. Volt nyár, amelyen poloskák tünedeztek föl függönyeinken és pamlagainkon, de ezzel is megtanultunk együtt élni. Hanem amikor a halvány hátú katicák szaporodtak el, konkurenciát jelentve a gyönyörű piros hétpettyeseknek, betelt a pohár. Győztünk: a betolakodó hordát visszaszorította a közös érdekből származó akarat, az összefogás mindent lebíró ereje – tegye fel a kezét, aki látott mostanában okkersárga katicát!
Nyomban ebéd után kezembe kaptam édesapám velem egyidős orosz gyártmányú látcsövét, és elindultam Klára néni diófája felé. Nemcsak a vadles izgalma fűtött, de először éreztem azt, hogy a különleges idegen megpillantásával, koordinátáinak bemérésével, kéretlenül választott új élőhelyének feltérképezésével a dolog iránt várhatóan hamarosan élénk érdeklődést mutató hatóságoknak, egyben hazámnak is jó szolgálatot tehetek. Jó anyám javasolta, hogy vigyek magammal kesudiót, hátha megéhezett az állat, de az átgondolatlan fölvetés ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. Mindennek van határa. Egyébként sem maradt volna időm etetni a vadat – talán meg is ijesztett volna, ha váratlan elém ugrik a lombok sűrűjéből, akkor pedig istennél a kegyelem –, a lencsefőzelékre megivott tejszínes hosszú kávé intenzív mozgást idézett elő tápcsatornámban, ami lehetetlenné tette a kaland folytatását. A diófa alatti betemetett kútig jutottam, onnan a rutinos szavannavadászok gyorsaságával szökelltem haza.
Aznap szokatlan jelenséget tapasztaltam otthonomban. Helyesebben: pont, hogy nem tapasztaltam semmit. Tornácomat, mint afféle alkalmi játszóteret, időről időre a szomszédok macskái veszik birtokba. Pajkosan civódnak, vernyogva konferenciáznak, ami különös mód nyugtatóan hat rám, az ismerősség érzését kölcsönzi a kellemesen meleg nyárestéknek. Ez azonban akkor este elmaradt. Mindenütt gyanús csönd, és sötét némaság. Álmatlanul forgolódtam hajnalig, onnantól a könyörtelen élességgel betűző reggeli napfény nem hagyott nyugodni, amely azokban a napokban tüzesen ostromolta a redőnytelen házak ablakait. Ebédnél jó anyám büszkén mesélte, hogy megint látta őt, így fogalmazott: őt, ezúttal azonban csak a farkát. Az, miként előző nap, nagy volt, és szőrös. Furcsállottam anyám fekete farkakra vonatkozó túlzottan lelkes észrevételeit, de ellenérzésemnek nem adtam hangot.
Nem hallgathatok azonban most. Mint megtudtam, a szóban forgó élőlény nem csupán fekete, de kínai is (egyesek szerint pszeudo-amerikai). Remélem, senki nem ért félre. Jöjjenek ide, nem probléma, tényleg: jöhetnek. De ne vegyék el az igazi mókus életterét. Tudom, hisz én sem most jöttem le a fáról, a mi környékünket nem használja élőhely szempontjából rendeltetésszerűen klasszikus mókus – és ezen természetesen a rendes magyar típust értem, amit a szakirodalom Sciurus vulgarisnak ismer –, de akkor is: ne éljenek vissza a bizalmunkkal, ne fájdítsák a fejünket. Számunkra legfontosabb a békesség, ezt pedig, ha már hívatlanul beállítottak, fogadják el, és akkor talán mehet a rágcsálás. De addig, és azután, ne akarjanak többet, mint ami jár, mint amit érdemelnek. Én ezt így érzem tisztességesnek, és meggyőződéssel vallom, hogy ezzel a gondolattal csak egyetérteni lehet. Egyszerűen nem létezik, nem létezhet más út. És különben is, ki tereli őket, hogyan találnak ide? Ki ad nekik fölhatalmazást, ki veszi rá őket, hogy látható vidámsággal idáig galoppozzanak a távoli Keletről? Ki az első mozgató?
Ma délben szüleimmel épp a desszertet fogyasztottuk, amikor átkopogott Zsolti, és. Nem folytatom. Amit kimondunk, van, amit elképzelünk, létezik.
Mostantól nem lehet mellébeszélni. A Zsoltiékat ért rettenetes csapás elővigyázatosságra int mindünket. A KODAK bekészítve, faterom távcsöve pedig az afgán háborút is kibírta. Remélem, először az kerül a kezeim közé, amelyik a farkát mutogatva ugrálgat anyámék harmatos füvű kertjében. Nem fogunk a fényes testű aranykárászok sorsára jutni, amelyektől az ötvenes években a kommunisták által behozott jellegtelen ezüstkárászok szívták el a levegőt, és ma már csak tanya menti szűköcske kanálisokban kerül horogra egy-egy hírmondóba maradt példány, ha egyáltalán, míg a seszínű apró dögök azóta is vígan lubickolnak vizeinkben. Nem lesz ebből húsosfazék, nagyöröm. Nem úszhatják meg. Nem lehet velünk örökké packázni. És ezt tényleg vendéglátói szeretetből, a miheztartás végett mondom.
Mielőtt komolyabban elkezdenénk gondolkodni, mi volna az egyedül helyes teendő.
(Megjelent az Élet és Irodalom 2018. január 12. számában)
