Nem hittem, hogy hozzám is eljön, méghozzá kétszer. Nem pucoltam ki a cipőmet és nem tettem ki az ablakba. Az első mikuláscsomagot szombaton, éjfél körül találtam benne, kicsi, aranyozott virgáccsal. Vasárnap reggel újabb csomag volt egy másik cipőmben, de virgács nélkül. Ez lehetetlen – gondoltam, egyetlen éjszaka nem lehet megjavulni és minden rosszaságot jóvá tenni. Miért kaptam két csomagot és miért nem volt virgács a másodikban? Miért tette másik cipőbe? A Mikulást is elérte az erkölcsi válság? Ő is túlterhelt? Nem tudja már szegény, hogy kinek kell virgácsot vinni, és kinek nyalánkságot, játékot, sőt azt sem tudja már észben tartani, hogy hol járt már és hová kell még mennie – gondoltam, miközben a második csomag tartalmát vizsgálgattam.
A Krampusz! – hasított belém a megoldást jelentő gondolat: nincs már Krampusz. Az utóbbi időben lassan eltűnt. Ő segített eligazodni az egyre zavarosabb világban. Kivel vitassa meg most a Mikulás, mi a jó, mi a rossz, ki volt jó, ki volt rossz, ki kapjon virgácsot, ki kapjon ajándékot. A Mikulás ott van mindenütt, tévében, áruházban, utcán, iskolában, óvodában, reklámokban. Szexi krampuszlányok ugyan feltűnnek itt-ott, de ők csupán szánalmas üzleti próbálkozások. A Krampusz, az igazi Krampusz meg nincs sehol. Pedig a lelkünkben ott lapul a sok jó mellett a rettenetes gonosz is. Meg kellene jelennie Krampuszként, hogy eljátszadozhassunk vele, nehogy elhanyagolva, letagadva, elfelejtve hatalmasra növekedjen.
