• Igazgató Úr! Abban a földműves családban, amelyből származik, milyen mozgató rugók indították el azon a pályán, amelyet később befutott?
• Régi, hagyományos orosházi család sarja vagyok. 1935-ben születtem, új dolgokra fogékony középparaszti családban, ami azt jelentette, hogy 15-16 holdat birtokoltunk Orosháza és Csanádapáca között. Benn a városban volt a házunk, kinn pedig a földek és a tanya. Apám, aki érdeklődő, olvasgató ember volt, azt a gazdálkodást folytatta, amit mások, de szeretett volna kitörni ebből és komolyabb arányú méhészkedésbe fogott. Sajnos a háború alatt, a hadifogságban valahol Belarussziában egy tífuszjárvány elvitte. A tragédia után anyám gondoskodott a családról és lehetővé tette, hogy a jó hírű Táncsics Mihály Gimnáziumban tanulhattam, ahol országos középiskolai tanulmányi versenyen történelemből befutottam első helyre. Így lettem a Szegedi Egyetem magyar-történelem szakos hallgatója. Nekem a várost Szeged jelentette, Budapest riasztott a hatalmas forgalmával.
• Kik voltak a meghatározó személyiségek a középiskolai és az egyetemi évek alatt?
• Érdeklődésem legerősebb mezeje a 18. századtól a 20. század elejéig tartó korszak, amelyben elmélyültebb ismereteket próbáltam szerezni, ebben nagy szerepe volt Elek Lászlónak, hajdani irodalom tanáromnak és Nagy Gyula orosházi múzeumigazgatónak. Amikor az egyetemre visszakerült az 1956-ban eltávolított Bálint Sándor néprajzos professzor, beiratkoztam az általa meghirdetett fakultatív oktatásra, vele a jó kapcsolatom később is megmaradt, nála doktoráltam 1961-ben. A mesterem, akinek a szellemiségét átvettem Dankó Imre, a gyulai múzeum igazgatója volt. Őt az abszolút nyitottság jellemezte, fantasztikus mozgékonyságával, humorával, mindenkit igyekezett megnyerni az általa képviselt ügynek, szemmel tartotta azokat a fiatalokat, akikből lehetett valami, ezek közé félig-meddig én is besorolódtam. Az első önálló füzetecském is neki köszönhető, mert az Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai között megjelentette a gyulai dologházról készült munkámat és Békés vármegye 1851-es utcanév jegyzékét.
• Hogyan vezetett az út éppen Gyulára, a megyei levéltár élére?
• Öt évig voltam Szegeden levéltáros. Szegény édesanyám utcabeli asszonyai azt hitték, hogy postás vagyok. „Mennyit tanult, tanár lett, aztán mégis csak postás lett!” Nagyon szűk körben ismert szakma a levéltáros, egy kis titokzatosság is körüllengte és lengi még ma is, hiszen a levéltáros egyfelől olyan furcsa dolgokhoz is hozzáférhet, mint pl. a boszorkányperek, vagy olyanokhoz, mint a legutóbbi évtizedek anyagai. Szegeden kiváló főnököm Oltvai Ferenc mellett kaptam szakmai kiképzésemet, ott szemeltek ki a gyulai levéltár nyugdíjba vonuló vezetője, Csákabonyi Kálmán után vettem át 1965-ben a levéltár vezetését.
• Milyen eredményeket sikerült felmutatni az akkor bizony a szakmában szinte ismeretlen kisvárosi levéltár fejlesztésével?
• Gyulán meglehetősen kezdetleges állapotok fogadtak, jó de kis létszámú gárdával, a levéltár vezetőjével és a hivatalsegéddel együtt négyen voltak. A régi megyeháza udvari szárnyában volt a levéltár elhelyezve, szörnyű viszonyok között, fölnedvesedett falakkal és férőhelyhiánnyal. 1976-ban odáig jutottunk, hogy hivatalos kutatóhelynek ismerték el a Békés Megyei Levéltárat. Ez nagy szó és nekem személyes örömem is volt, hiszen kutatási és publikációs szempontból azelőtt csak a kisvárosi alig kutatott levéltárak közé tartoztunk, kapcsolatok nélkül.
• Az Ön kiterjedt és sokrétű tudományos munkássága közismert, évtizedekig irányított megyei intézményeket, a Békés Megyei Levéltárat és a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságát. Tevékenységének egy részét az Alföld-kutatásokhoz sorolják, mivel magyarázható e tájegység mai hátrányos helyzete?
• Tudatosan kiterjesztettem érdeklődésemet Csongrád és Békés megyén túl a Duna-Tisza köze, meg Szolnok, Debrecen irányába is. Szélesebb rálátást szerezve rá kellett jönnöm, arra, hogy az Alföld érdekérvényesítése az őt megillető arányban sohasem sikerült. Sem a kiegyezés korában, sem a két háború között, sem 1945 után, de nem sikerül most sem. Lassan hagyománnyá lesz, hogy ez nem jön össze.
• Kevés a szellemi töltés, az anyagi erő, a folyamatosság hiányából bizonytalan identitás fakad?
• Ez mind benne van és igaz, és az is, hogy történelmileg örökölt problémáink vannak, de személyiségek sem nevelődtek, akik az érdekérvényesítésre alkalmasak lennének. Az elszármazottak egy része nagyon hűséges a szülőföldhöz, a másik része viszont nagyon igyekszik elfelejteni, hogy ő az Alföldről származott. Talán a szabolcsiak, szatmáriak ebben, az önmegmutatásban határozottan jobbak. Hivatalból is sokat jártam Somogyban és somogyiság valóban létezik, de Békés megyeiség, vagy Körös vidékiség kevésbé. Legyünk őszinték, tudatosan is táplálni kell az ilyesmit, és ezt ott jól csinálják. Úgy látszik, hogy ez a mi megyeterületünk, hagyományosan kiszolgáló területe volt Nagyváradnak. Ezen belül fontos, kisebb központok – Gyula, Nagyszalonta, Szentes és mások– éltek és léteztek, de nem a meghatározó területi nagyváros szerepben. Sarkadon úgy kellett kiverekedni, hogy a táblára fölkerüljön a hajdúváros megnevezés, nem érdekelte őket, pedig az ilyesfajta önbecsülésre jól lehetne építeni.
• Valóban inkább városokra korlátozódik ez a tudatosság, Gyulán is sok vita folyik a gyulaiságról, arról, hogy ha valaki gyulai, az jelent valamilyen összetartó erőt. Mint kívülről jöttnek, de több mint négy évtizede itteni lakosnak, mi a véleménye erről a kérdésről?
• Annak idején nagyon könnyű volt harmóniába kerülni és megbarátkozni Gyulának a külsőségeivel, városképével és fejlettebb kommunális voltával. Barátságos emberekre is elég könnyen találtam, azzal sem volt baj, azt azonban érzékelnünk kellett, hogy nem tartozunk a tősgyökeres, ős gyulai réteghez. Azok ugyan nem voltak elzárkózók, de jobban a magukénak érezték a várost és ezt éreztették is. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy Gyula lassabban befogadó város. Különösen értelmiségi körökben lehet jól lemérni, ahol tartásbeli, gondolkodásbeli különbségek vannak, hogy valami megragadt a gyulai tősgyökeres értelmiségben abból, hogy viszonylag hosszú ideig védenie kellett a városnak a megyeszékhelyi státuszát. Ez a história 1950-ig elhúzódott, amelynek a végkimenetele, valljuk meg, jó előre látható volt. Különösen a gyalázatos trianoni határ meghúzása után egyértelmű lett, hogy kiesik a megye szívéből.
Gyulán a megye vezetését ellátó rétegnek, családoknak a tudata, gondolkodása egy szélesebb körre is kivetődött, azokra is, akik nem úgy voltak érdekelve, hogy majd az ő unokáik is itt kerülhessenek hivatalba. 1965 óta vagyok gyulai lakos és végig gondoltam, hogy mikor fog mondjuk az én családom a gyulai ősvonulathoz számítani, bizonyára majd az unokám vagy a dédunokám.
• Tavaly jelentek meg Szegeden válogatott tanulmányai egy tekintélyes kötetben, Két és fél évszázad az Alföld történetéből címmel. Egy levéltáros-történész, aki egész eddigi életének nagy részét kutatással töltötte, abba tudja-e hagyni ezt a tevékenységet. Milyen tervek, témák foglalkoztatják mostanában?
• Bizonyos mértékig áttértem a népességtörténet alakulásának és hátterének vizsgálatára, a már megjelent makói és a készülő hódmezővásárhelyi monográfiában jelennek meg ezek a kutatásaim. Tervezem nyomdászattörténeti kutatásaimat teljességét publikálni. Eddigi munkásságomban legnagyobb visszhangot A dél-alföldi betyárvilág című munkám váltotta ki. Az érdeklődés nyilván a témának is szól, mindenesetre egy sűrített és átdolgozott kiadását tervezem. Nem rendszeresen, de be-bejárok hajdani munkahelyemre, a levéltárba, ahol szívesen fogadnak, de tartom a kapcsolatot a szegedi és a környékbeli levéltárakkal, múzeumokkal. Bízom a tisztes egészségben, hogy terveimet meg is valósíthatom.
