Aki Isoda a kamaraterem színpadán
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A kabuki a 17. századból származik, amikor Japánt a Tokugava sógunátus irányította. Az előadók kezdetben csak nők voltak, rövid színdarabokat adtak elő a mindennapi életről. A kabuki írásjelei eredetileg „éneklő, táncoló prostituált” jelentést hordoztak, de később mindez átalakult művészetté, és mára módosult a leírás: „az éneklés és táncolás művészete”. Két alapvető kelléke a színpad és a színészi játék.
A színpad minimalista berendezésű volt, jelen esetben két paraván, egy bambuszerdő és négy virágosláda biztosította a díszletet. A virág a nézőkhöz való színátvezetés hagyományos eszköze, de a darabban sejthetően a kastélyon kívüli és belüli jelenetek elválasztására is szolgált. Zenei aláfestésként, a tébolyodás folyamatát kiválóan érzékeltetve, két samiszen-játékos pentaton hangsorait élvezhettük, akik végig szeizában ültek, jobbára mozdulatlanul koncentrálva. A színpad átrendezéséről, amíg a dallamokat bacsival pengették a három selyemhúron, két maszkkal fedett férfi gondoskodott, akik fekete ruhában jelentek meg, és az Ophéliát elnyelő hullámokat is ők kezelték. A fekete maszkos alakok szintén a hagyomány részei, őket mi, nézők funkcionálisan nem is kell lássuk. A ruházatnak a főszereplő esetében van halmozottan nagy szerepe. A darab elején Ophélia rózsaszínben (fiatalság), majd pirosban (múlandó szerelem), végül sárgában (önuralom elvesztése) jelent meg különféle fejdíszekkel és hajviselettel.
A kabuki része a hikinuki, a színpadon történő átöltözés technikája. A színek megfeleltek a három állomásnak a történet végkifejletéhez vezető úton: 1. rész (Jo): a szerelmes Ophélia; 2. rész (Ha): Hamlet kegyetlen elutasítása; 3. rész (Kyu): Ophélia megőrülése. A fél órás darab tökéletesen követhető volt, ezt segítette – előbbi egységek világos elkülönítése mellett – az énekkeret, amely során megcsodálhattuk a színésznő egyedi hangképzési prés-technikáját (amelyet nem mellesleg a közönség soraiból is ki lehetett próbálni vállalkozó szelleműeknek), illetve a kezdetet és véget jelző juharfalécek összekoccintása. Hamlet ugyan nem jelent meg a színen, de hangját hallottuk, érzékeltetve, hogy csupán az Ophélia fejében kavargó bántó, őrülésbe taszító hangoknak a része.
A hangok, a színek és a darab után Rosalind Fielding (angol PhD-hallgató, Shakespeare japán adaptációinak kutatója) magyarázatai meggyőztek róla, hogy érdemes Shakespeare-t japán kortársnak is tekinteni és igen mondani a nó-színházra. A Gyulai Várszínház ez alkalommal is igazán pazar színháztörténeti csemegével lepte meg műértő nézőit.
