kiss ottó
Fotó: www.moly.hu
Kiss Ottó
SZEGÉNY EMBER VACSORÁJA
Élt egyszer egy szegény ember, akinek tizenhét gyereke volt. Sok mindenre nem jutott pénzük, de azért vidáman teltek a napjaik. Ha például a szegény ember lefekvés előtt meg akarta fürdetni a gyerekeit, az elsőnek már reggel be kellett volna ülnie a kádba, hogy estére az utolsóra is sor kerülhessen. De szerencsére ez az ember olyan szegény volt, hogy se kádra, se fürdővízre nem tellett neki, ezért a gyerekeknek egyáltalán nem kellett fürdeniük. Ha esett az eső, mindnyájan levetkőztek, kimentek az udvarra, és lemosták magukat. Akkor sem volt baj, ha hideg eső esett, mert olyankor mindnyájan jól megfáztak. Napokig csak feküdniük kellett volna, hogy meggyógyuljanak, de szerencsére a szegény ember olyan szegény volt, hogy még ágyra sem tellett neki, ezért a gyerekeknek akkor sem kellett lefeküdniük, ha megfáztak.
Így éltek vidáman és boldogan.
Hétköznapokon zsíros kenyeret, vasárnaponként vajas kenyeret ettek.
Mert ételre azért mindig tellett nekik. Kivéve, amikor nem.
Azokon a napokon, amikor egyikre sem tellett, a nagycsalád vacsorakor körbeülte az asztalt, mint máskor is, imádkoztak, aztán csak nézték egymást.
– Éhes vagyok, éhes vagyok! – rikoltozta ilyenkor a legkisebb gyerek.
A többiek ekkor még türelmesen hallgattak.
Ám amikor befejezték a hallgatást, és a legkisebb gyerek még mindig rikoltozott, hogy éhes vagyok, éhes vagyok, a szegény ember azt mondta:
– Hát akkor egyél!
És ezen aztán mind a tizenheten jóízűt nevettek. Még a legkisebb is.
