a feltárás aprólékos pillanatai a Paradicsomi lakótelep melletti területen
Fotó: Gyulai Hírlap – Liska András
Akkor már több mint két hete faggattuk a földet Gyulán, a Temesvári út mellett lévő telken, a Paradicsomi lakótelep szomszédságában. A Krisztus születése előtti időkből származó, késő bronzkori falu gödrei és a rómaiak idején itt élt szarmaták településének maradványai mellett a népvándorlással idesodródott germán gepidák és ázsiai avarok hagyatékát is megtaláltuk a kiszáradt, agyagos talajban. A történeti időkben a Fehér-Körös egyik sekély, ám széles mellékága szelte keresztül a mai lakótelep területét és a mellette lévő földeket. A folyó csaknem minden tavasszal kilépett a medréből, elárasztva partjainak környezetét, ezért az itt élő népek mindig inkább a magasabban fekvő részeken telepedtek meg. A partosabb helyeken építették félig földbe vájt házaikat, és halottaikat is azokon a magaslatokon temették el, amelyeket sosem ért el a víz, a kicsiny településektől távolabb. Egészen a modern folyószabályozások idejéig az éltető víz közelsége, és az áradásokkal pusztító folyótól való biztonságos távolság kettős szempontrendszere határozta meg a falvak, tanyák elhelyezkedését a szóban forgó területen is. Az évszázadok vagy éppen évezredek által egymástól elválasztott népek valószínűleg aktuálisan semmit sem tudtak az őket megelőzően itt élőkről, ám a megtelepedésre alkalmas környezet feltételei mindig ugyanarra a területre szorították az életterüket. A modern kor építési területeinek kiválasztását nyilván egészen más szempontok határozzák meg, ám az építkezések földmunkái által veszélyeztetett régészeti emlékeket minden esetben meg kell menteni, fel kell tárni. Ezért zajlott gőzerővel az ásatás azon az októberi pénteken is, a lakótelep mellett.
Amikor a koporsókapcsot megpillantották a földben
A rejtélyes úrnő csontváza
A gépkezelő óvatosan, alig néhány centimétert nyesett le a markoló kanalával a talajból, amikor az első koporsóvasalat rozsdás foltja előbukkant. Az ásatási csapat a feltárásra szánt terület másik végén dolgozott éppen, egy késő avar kori vitéz sírjának kibontásán, akit kedvenc lovával együtt, közös sírgödörbe temettek el. A nagy odafigyelést igénylő bontómunka teljesen lekötötte a figyelmünket, hiszen nem minden nap kerül elő egy közel ezerháromszáz éves lovas temetkezés. A gépi munkával meg egyébként is már a feltárandó terület legszélén tartottunk, és már vagy 40 méteren nem került elő semmilyen régészeti korú dolog. Úgy gondoltuk, hogy ezen a részen túl sok eredmény már nem várható, és délig befejezheti a markoló a munkát. A nyesést végző gép mellett állva csupán egy ásatási technikus kolléga várta az ebédidő közeledtét, amikor a koporsókapcsot megpillantották a földben. Ettől a pillanattól kezdve felgyorsultak az események, és a gépet félreállítva előbb spaknival és ecsettel tisztítottuk meg a vasdarabot, majd lapáttal óvatosan körbenyestük a talajt. Ekkor már világosan kirajzolódott a sárgás színű, agyagos talajban a téglalap alakú, több mint két méter hosszú és csaknem egy méter széles sírgödör foltja. Azt rögtön tudtuk, hogy temetkezést találtunk, ám akkor még nem lehetett eldönteni, hogy melyik történeti korszakból származik a lelet. A megtalálás izgalma átírta a napi munkabeosztást, és ebéd helyett inkább elkezdtük a sír feltárását. A sírgödör széleit óvatosan megkeresve, rétegenként bontottuk ki a sír betöltését, lejjebb és lejjebb haladva. Először az elhunyt csontvázának koponyája bukkant elő, majd lassan láthatóvá váltak a vázcsontok is. A koporsóból csak a vasból készült kapcsok maradtak meg, a deszkáknak semmilyen nyomát nem leltük, azok elenyésztek az évszázadok alatt. Az elrozsdásodott koporsóvasalatokat eredeti helyükön megőrizve felmérhető volt az egykori koporsó mérete és alakja is. Az aprólékos bontómunka közben találgattuk, hogy nő vagy férfi lehetett-e az illető, és a sorra előbukkanó viseleti elemek, a nem romlandó anyagból készült tárgyak újabb és újabb kérdéseket vetettek fel. A földben nem csupán a fakoporsó korhad el, hanem a textilruha és a bőröv is. A fémtárgyak is sokszor a felismerhetetlenségig elrozsdásodva, oxidálódva kerülnek elő. Bánatosan konstatáltuk, hogy a csontváz deréktáján megtalált vascsat milyen rossz állapotú, valamint hogy a csatot az egykori bőrövhöz rögzítő három kis ezüstfejű szegecs is alig felismerhető. Az ezüsttárgyak, különösen azok, amelyek vékony anyagból készültek, az évszázados-évezredes földtakarót eltávolítva a friss levegőn azonnal romlásnak indulnak, lila, majd fehér oxidréteg lepi el őket, akár már a kibontás után néhány perccel. A régészeti feltárások leletei közül csupán egyféle fém nem oxidálódik, nem romlik és nem veszít a fényéből, ez pedig az arany.
Az arany a történeti időkben is szinte misztikus figyelemnek örvendett, akár hétköznapi értékmérőként, akár gazdagságot, presztízst, társadalmi pozíciót kifejező ékszerként tekintettek rá. Ma a régészet iránt érdeklődők, az ásatások látogatói vagy nem szakmai résztvevői is sokszor elsőként arról kérdeznek, hogy találtunk-e már aranyat. A régészek felé intézett leggyakoribb (és leginkább idegesítő) megjegyzés közé tartozik, a „de ha aranyat találunk, akkor majd felezünk...”c. viccesnek szánt mondat. Egy kényszeredett mosoly kíséretében könnyen rávágjuk, hogy persze, annak tudatában, hogy a régészeti feltárások többségének alkalmával nem kerülnek elő aranytárgyak.
Rétegről rétegre haladva szabadítottuk ki a csontvázat
Ám a lakótelep szomszédságában végzett feltárás utolsó sírjának kibontása több, „aranyos” meglepetést is okozott. A keményre szikkadt agyag szinte szikrázott a spaknik és szikék pengéje alatt, ahogy rétegről rétegre haladva szabadítottuk ki a csontvázat a föld alól. A jobb kéz csontjainak bontásakor az ásatási technikus kolléga bizony nem hitt a szemének, amikor egy igen nagy méretű aranygyűrű bukkant elő az egyik ujjcsonton. A nagyon ritka, ún. architektonikus (épületet formázó) fejesgyűrűhöz hasonló darabok alig ismertek a Kárpát-medencében. A több mint 8 gramm súlyú, 24 karátos színaranyból készült ékszer a távoli Bizáncból származik, a Kelet-Római Birodalom központjából nagyon kalandos úton kerülhetett ide Gyulára, valamikor a 6. század végén. A gyűrű boltíves, kupolás része valamiféle kultikus épületet utánozhat, más vélemények szerint talán Krisztus sziklasírját szimbolizálja. Az a néhány ehhez hasonlatos aranygyűrű, ami már korábban múzeumi gyűjteményekbe került, mind nagyon rangos női sír mellékleteként látott napvilágot. A gyűrűnek az ásatáson történt előbukkanása pillanatában még nem lehettünk bizonyosak abban, hogy egy előkelő hölgynek a sírját tárjuk fel éppen, ám a temetkezés kibontásának a folytatása ezt később megerősítette.
A sírból előkerült architektonikus (épületet formázó) fejesgyűrű
Fotó: Gyulai Hírlap – Liska András
Már jócskán délutánra fordult az idő, amikor a sírfeltárással elértük a csontváz combcsontjainak és térdeinek a környékét. Igyekezni kellett a bontással, mert az értékes leleteket nem lehet őrizetlenül hagyni az ásatási területen, és a kibontott sírt még fotózni kell, ráadásul teljes, méretarányos rajz is készül róla. Hiszen a régészeti feltárásnak nem csupán az értékes tárgyak megmentése és múzeumba juttatása a célja, hanem az összes, történeti jelentőségű körülmény dokumentálása, rögzítése is. A lábak környékén sorra kerültek elő az ezüstből készült, poncolt díszítésű, kis szögletes övveretek, amelyek a helyükön meghagyva kirajzolták az elhunyt hölgy derekáról hosszan, egészen a lábszárakig lelógó díszövének vonalát. Az ezüstveretek egyikéről, amikor puha ecsettel lesöpörtük róla a földet és a port, egy különleges díszítő motívum nézett vissza: egy aranyozott felületű, egyenlő szárú bizánci kereszt. A veretek közül ez az egyetlen, amelyet vékony aranylemez borítása kiemel a többi, egyébként szintén díszes övdísz közül. A térdek magasságában mindkét oldalon egy-egy apró ezüstcsatot leltünk, amelyek egykor a rangos nő ünnepi viseletének részeként bőrsaruját vékony bőrszíjakkal rögzítették a lábszárához. Az egykori övön további praktikus eszközök függtek, egy keskeny pengéjű vaskés, valamint egy apró tarsoly is, amelynek csatját és különleges, kék üvegből készült füles gombját is megtaláltuk. A 6. századi, gepida kori női viselethez tartozó tárgyak igényes kivitele és a leletgyüttes összetétele egy olyan, az egykori falusi közösségben kiemelkedő szerepet betöltő hölgy képét rajzolták meg, akit a számára kijáró tisztelettel és körültekintéssel temettek el. Ám a sír pontosabb időrendjének a meghatározásához még hiányzott valami fogódzó.
A halott szájába helyezett pénzérme, egy obulus
A kemény földből szabályosan kibontott csontváz és a sírgödör fotózásával és rajzolásával csak bőven a hivatalos munkaidő lejárta után végeztünk. A feltáró csapat lelkesedése is kezdett már alábbhagyni, amikor ásatásvezetői szerepemmel élve kijelentettem, hogy ha már ilyen ügyesen kiástuk a leleteket, akkor semmiképp se hagyjuk kint a csontokat éjszakára, hanem szedjük fel, és csomagoljuk el a teljes anyagot. Nem volt teljesen osztatlan egyetértés az ügyben, de mindenki igyekezett a munkát még sötétedés előtt befejezni. A sír lerajzolása és a csontok felszedése igazából nem egymást követő munkafolyamat, hiszen egy-egy csont felszedésével a sírnak újabb részlete tárul fel, esetleg újabb leletek kerülnek elő, amelyeket ugyanúgy rögzíteni kell a dokumentációs rajzon. A nap éppen lebukni készült a város felett, amikor már csak a csontváz koponyája várt elcsomagolásra. Lelkesítő szándékkal megjegyeztem a kollégáknak, hogy az állkapocs felszedésével vigyázzanak, mert ott akár egy, a túlvilági útra adott, a halott szájába helyezett pénzérme, ún. obulus is lehet. Harsány kacagás volt a válasz, hiszen a sírt teljesen aprólékos munkával tártuk fel, további leletekre már nem számítottunk. A nevetés néhány pillanaton belül meglepett csodálkozássá változott, amikor az állkapocs kimozdításakor megcsillant a rögök között egy hibátlan állapotú, fényes aranyérme, I. Justinianus bizánci császár, 545 és 565 között készült solidusa. A feltárást a mobiltelefonok és az ásatási terepjáró fényszórójának fényei mellett, csendesen fejeztük be péntek este 7 órakor.
I. Justinianus bizánci császár solidusa
Fotó: Gyulai Hírlap – Liska András
A Római Birodalom vesztét is okozó, és a szinte teljes Eurázsia etnikai térképét átrajzoló kora középkori migráció, a népvándorlás sok-sok népet mozdított ki eredeti lakhelyéről, és sodort távoli vidékekre. A hunok után így kerültek a Kárpát-medencébe a germán eredetű gepidák, őket pedig 568 környékén az Ázsia irányából érkező avarok váltották fel. Ezt a folyamatot nem pontosan úgy kell elképzelni, ahogy az iskolai történelematlaszok színes nyilakkal illusztrált ábráin a népek jönnek-mennek: az egyik elfoglal, a másik pedig arrébb vándorol. Az egyéni sorsok ennél sokkal bonyolultabbak lehetnek. Egy vészterhes, háborús időszak, egy új nép bejövetele nem feltétlenül járt a korábban a területen élők teljes kiebrudalásával.
Arany pénzérme
Voltak olyanok, akik nem vándoroltak el, megtanulták az újonnan érkezők nyelvét, átvették az új foglalók kultúráját, tudtak alkalmazkodni az új helyzethez, asszimilálódtak. Ennek a két korszak határán történt különös együttélésnek-túlélésnek a lenyomata a Paradicsomi lakótelep mellett feltárt kora avar kori gepida női sír. A 6. században itt élő falusi társadalom egyik rangos hölgytagja minden bizonnyal büszkén viselte germán-gepida családjának örökségeként a drága, veretes övet és a díszes, csatokkal ékesített bőrsarut. Ám bizánci aranygyűrűjét és a túlvilági létéről gondoskodni szándékozó családja által adott aranypénzt már az Alföldi Gepida Királyság bukását követően, az Avar Birodalom megalapítása után kaphatta.
A régészet tudománya a történeti idők mindennapjainak csak a fennmaradt apró morzsáit vizsgálhatja. A tárgyak mögé csupán elképzelni lehet az egykor élt embert. Így igazából sosem tudjuk meg, hogy a gepida hölgy pontosan milyen nyelven beszélt, hogyan került a mi vidékünkre, volt-e családja stb. Ám az talán mégsem véletlen, hogy ruházatán keresztény szimbólumot, bizánci kereszttel díszített ezüstveretet viselt, valamint hogy valószínűleg a feltámadás reményében fektették arccal hajszálpontosan kelet felé. Talán ő is hitte, hogy sok-sok évvel korábban, karácsonykor a Megváltó született meg.
Az ezüstveretek egyikén egy aranyozott felületű bizánci kereszt van
Fotó: Gyulai Hírlap – Liska András
