Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Örökké ragyog

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Alt Norbert • PUBLICISZTIKA • 2015. december 24. 14:00
Örökké ragyog
Ilyenkor rajzolódik ki a legjobban a Nagy Terv jó néhány kontúrja a gyertyák fényében
Karácsony van, végre eljött ez a nap is. Egész évben erre a napra várok. Hogy miért azt magam sem tudom, talán azért, mert ilyenkor azt lehet érezni, hogy megáll az idő, és mégis minden megtörténik, aminek meg kell történnie. Elcsendesül minden, és mégis ilyenkor a leghangosabb az Üzenet. Megáll minden, és mégis ilyenkor rajzolódik ki a legjobban a Nagy Terv jó néhány kontúrja a gyertyák fényében.
____Eredeti-altnorbi.jpg

Alt norbert: Várakozunk arra, hogy megkapjuk az üzenetet

Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett

Ilyenkor lényegtelenné válnak korábban lényegesnek tűnő dolgok is, és rájöhetünk, hogy sokszor csak az érzékszerveink űznek velünk csalóka játékot, emiatt pedig néhány korábbi cselekedetünkön vagy képzelgéseinken jót mosolygunk. Mondhatnánk, hogy megint eltelt egy év, és közben arra sem emlékszünk, tegnap mi történt velünk. Állandóan rohanunk, de miért is? Hogy megkapjunk, elérjünk valamit, ami talán nem is létezik, vagy hogy amikor már elértük, rájöjjünk, ez nem is annyira fontos számunkra, ettől boldogabbak, szebbek, többek nem lettünk? Mi lenne, ha egyszer megállnánk mi magunk? Talán félünk megállni, mert a lelkünk mélyén tudjuk, hogy akkor meglátunk valamit, valamit, amitől minden megváltozhat, minden, amit addig biztosnak hittünk. Még a végén rájöhetünk, hogy az Idő, mint korlátozó tényező, a maga értelmében nem is létezik, csak a fejünkben, és nincs is miért, és nincs is mi elől rohanni…

„Az időt nem állíthatod meg, hiszen nem is létezik, ami pedig nem létezik, azt nem lehet megállítani, tudd meg Vándor, hogy ott voltunk, vagyunk és leszünk minden pillanatban…”

(Bölcs válasza tanítványnak)

 

A kétezres évek elején egy olyan történet szereplőjévé váltam, ami megváltoztatta későbbi gondolkodásomat, kihatott a későbbi életemre, talán arra is, amit ma a köz által ismert módon évek óta végzek. Az alábbi kis történet, ami számomra meghatározó volt, életem mérföldkövei közé tartozik, mivel mindannyiunk életében vannak olyan események, amelyek aktív részeseiként, átélőiként valamilyen nagyobb horderejű lelki és mentális „alakformáláson” esünk keresztül. Láthatatlan erők teszik ezt velünk, előre semmit nem láthatunk, maximum a Terv egy-két kontúrja villan fel előttünk, melyet egy pontos és precíz Kéz igazgat lépésről lépésre számunkra. Ez valamikor az ezredforduló táján történt, talán 2000  vagy 2001 telén. Egy decemberi hideg délután, sötétedéskor a Göndöcs-kertben egy lassan csoszogó nénire lettem figyelmes, aki nagyon lassan, mondhatnám vánszorogva haladt előttem a parkot akkoriban és ma is átszelő járdán. Nagyon nehezen ment számára a séta a csúszós járdán, ami feltűnt nekem, mögötte haladva igyekeztem hamar a közelébe jutni. Amikor mellé léptem, láttam, hogy egy szál elkopott papucsban, foltos, lyukas zokniban, rongyos ruhában, két ételmaradékkal megrakott szatyrot cipel nagy nehezen.

Megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, hova igyekszik és hogy segíthetek-e neki valamiben? A megszólításomra szemmel láthatóan nagyon megijedt, mintha valami rosszra kellene felkészülnie. Szemmel láthatóan el volt szokva az „Érintéstől”. Az ijedtségtől és a hidegtől nagy nehezen elmondta, hogy Ajtósfalván lakik, és éppen hazafelé igyekszik, csak hát nem tud olyan gyorsan haladni ezen a csúszós úton. Mondtam neki, hogy semmi baj, felajánlottam, hogy hazakísérem, mert látom, hogy nagyon nehezen halad, és eléggé hideg és sötét is volt már akkor. A néni tempójának megfelelően másfél óra alatt haza is értünk. A legnagyobb meglepetésemre egy romos házhoz értük, ami eléggé le volt pusztulva. De az igazi meglepetés csak ezután jött, ugyanis a néni nem a házban, hanem a ház végéhez tartozó romos lakrésznek mondott sufniban lakott egyedül, ahol az ajtót egy leszakadt fólia jelentette, az ablak pedig rongyokkal volt betömve. Ez még mindig nem volt minden, ugyanis a „lakrész” belseje teljesen ki volt hűlve, benne minden lefagyva és átjegesedve fogadott bennünket. Először azt hittem, hogy rossz helyre tévedtünk, de a néni akadékoskodásomra váltig állította, hogy márpedig ő ott lakik, és ez itt az ő ágya, amiben egy óriási nagy dunyha van. Ez teljesen megdöbbentett, ugyanis eddig még soha életemben nem találkoztam a nyomor és szerencsétlenség ezen formájával. Kihűlt kályha, tűzifa sehol, se hűtő, se ennivaló, se semmi. A terepet felmérve a legsürgetőbb teendőnek a meleg és valami ennivaló előteremtését találtam, úgyhogy hazarohanva mozgósítottam a környékbeli barátokat és szülőket, akikkel megbeszéltük, hogy ki mit hozzon. Szerencsére elég összetartó kis csapat voltunk a németvárosi alvégen, úgyhogy senkinek sem kellett könyörögni, hogy tegyen valamit. Mindenki hozott, amit tudott, ki tűzifát, ki ennivalót vagy tiszta ágyneműt, így a néni helyzetét még aznap megnyugtatóan rendezni tudtuk, hiszen befedtük az ajtót, élelemmel láttuk el, majd a kályhájába is begyújtottunk, az azt követő napokban pedig többször is meglátogattuk. A történet itt nem ér véget, az elkövetkezendő hetekben, amíg a nagy hideg tartott, rendszeresen meglátogattuk, majd egyszer hírt kaptunk róla, hogy sajnálatos módon a néni megbetegedett, és a kórházba szállítást követően elhunyt.

Az a téli esemény meghatározó volt számomra, azóta is sokszor eszembe jut, ha néha elveszítem a helyes irányt, ez az élmény örök tájékozódási pont marad számomra. Ahhoz viszont, hogy mindez megtörténhessen, elég volt egyetlen pillanatra megállnom, és kikapcsolnom magam a megszokott kerékvágásból, elég volt, hogy az Idő is megálljon, és onnantól kezdve más szemszögből tekintsek a körülöttem, vagyis a bennem élő világra.

Innentől kezdve a karácsonyok és az azt megelőző napok is másmilyenek voltak, már nem az ajándékok, az utánuk való loholás és hajsza jelentették a lényeget, hanem az, hogy akikkel élem az életem, a család, a barátaim örömben, haragot, szomorúságot, rossz érzéseket hátrahagyva és elfeledve tudjanak egy tiszta és szeretetteljes ünnepre készülődni velem együtt. Ezek a napjaink is a készülődés és a várakozás napjai. Várakozunk arra, hogy történjen valami. Várakozunk arra, hogy a nyugalmas éjszakák csöndjében valami megváltozzon, valami felmelegítsen. Várakozunk arra, hogy megkapjuk az üzenetet, amire talán egész évben, de talán egész életünkben várunk.

Mert nem tudhatjuk, mikor jön velünk szembe a hidegben csoszogó néni, aki bárhol és bármikor felbukkanhat, hogy megváltoztasson bennünket, hogy eszünkbe juttassa érkezésünk okát, és emlékeztessen minket születésünk céljára, figyelmeztessen arra, hogy az idő rabságában csak rohanva és felesleges korlátok között létezhetünk.

Ha készen állunk, találkozni fogunk vele, és mindent meg fogunk érteni. De az is lehet, hogy itt volt velünk mindig, egész életünkben, csak éppen nem vettük Őt észre…

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)