A Százéves cukrászda piciny galériájában valóságos tömeg várakozik. Körülöttünk víz, víz és víz: a falakat Kukár István gyulai művésztanár akvarelljei borítják. A február 24-ig látható tárlat címe Vízfestmények, mi más lehetne tehát a témája, mint maga a víz. Rövid várakozás után a kiállítást megnyitó Kiss László író lép a közönség elé, s megered a történet:
Víz
Két hete (kérdés, ez tekinthető-e megszólításnak, úgymint Kedves Jelenlévők) Kukár Pistánál kötöttem ki. Vasárnap délután volt, s mi csöndesen beszélgettünk a műterem félhomályában. A kályhából tűz duruzsolt, a hangszóróból Prokofjev szórta a hangot, s rajta kívül még egy-két nagyágyú, mert a nagyágyúkról már csak így beszélünk, többes szám esetén is egyes számban. Körülöttünk képek, padlón, állványon, kereveten, gyakorlatilag égen és földön. Bárhová néztem, víz, víz, víz. A realizmus lényege, hogy az írók pontosan megfestik az elbeszélt környezetet. Azt, amit látnak, leírják. Most ugyan nincs realizmus (kérdés: már-e, avagy még), de úrrá lett rajtam a viszketeg érzés, ezért elmondom, hogy az egyik polcon két dobozos sör állt, érintetlenül, s némiképp röstellve vallom be, hogy a mai napig ott áll, ugyanúgy – a körülmények változatlanok.
Két hete annak, hogy egyetlen pillantást sem vetettem ezekre a képekre, Kukár Pista festményeire, ezért kénytelen vagyok elképzelni őket.
A hajópadlóra tett kicsiket, a nagyobbakat, s az egészen nagyokat.
Folyton ők járnak a fejemben. Leemelek a polcról egy fél kiló kenyeret (legyen inkább dobozos sör), és akkor; ülök a kocsiban, várom a feleségem, akkor is; fellapozom a Háború és békét – s akkor is. De mi van, ha nem emelek le a polcról semmit, ha nem várom a feleségem a kocsiban (horribile dictu, nincs is olyanom, ki-ki eldöntheti, mim), vagy nem, hogy nem lapozom fel a Háború és békét, de azt sem tudom, eszik-e vagy isszák. (Legyen inkább az utóbbi.) Nos, ekkor is. A körülmények változatlanok – ahová nézek, víz, víz.
A víz, s így a folyó is az élet, a létezés szimbóluma. Megy előre, rendületlenül, egyszer csendes és alázatos, tanárosan, egyben köztünk szólva: jó magaviseletű, másszor viszont felforr a vére, nekidurálja magát, s tör, zúz, pusztít. Egyszerűbben mondva: rendet csinál. Ez, a rend, a kiállított képeken jól látszik.
A víz, s így a folyó is a halál, az elmúlás szimbóluma. Húsz éve a városon túli üdülőnél kötöttem ki, ahol épp durcás hangulatában csíptük el őt. Neve dacára feketén, vagy inkább kávészínűn kavargott, nyomult: áradt előre a csodaszép dobozi híd irányába, s vágtájában elhullott lények: letört ágak, ide-oda hánykolódó flakonok kísérték. Valamint egy felfúvódott malactetem. A parton, helyesebben az üdülőövezet picire zsugorodott zöldjén, amit még partnak nevezhettünk, gyönyörű kisfiú állt, mint aki egy meséből lépett elő, seggig érő aranyszőke hajjal. A bűvölettől elkerekedett szemmel bökdösött a sodródó dög irányába. Kisdisznó, sivította, kisdisznó. Lehet-e ennél nemesebb halált kívánni? Akit így megdicsérnek holtában, annak az élete is irigylésre méltó. Mint Aschenbach professzoré Thomas Mann regényében, földbe gyökerezett a lábam. Halál Szanazugban.
Én nem tudom, ilyen színű-e a part és a sás és a víz, így hajlanak-e arrafelé a fűzfák, s tényleg ezekből a részekből, amelyeket itt megtekinteni van módunk, áll-e össze az a nagy-nagy egész, ami a mi világunk: gyerekkorunké, majd kicsit idősebb, végül egészen idős gyerekkorunké. Sejtelmem sincs (korrigálok: az éppen van), ennyi arcát mutatja-e a folyó, amikor ennyi arcát mutatja, de hogy pontosan úgy néz ki, ahogyan Kukár Pista ezeken a képeken megfestette, az biztos.
Vagy: megfigyeltük már, hány fajta folyó van? A megfestett valóságok tanúsága alapján mindjárt kettő, de ha kettő, akkor biztosan akad ezer-, sőt, akár százféle is! Az egyiket a szakirodalom úgy hívja, rendes folyó, vagy igazi, a másikat meg – a másiknak még nincs neve. De van ott valami furcsa alakzat, afféle káprázat, mintha a Napba nézne az ember, és utána csak a szivárványos pislogás marad – ki tette ezt, ki volt ez a varázsló?
Mire fölocsúdom, arra leszek figyelmes, hogy éppen ott kerékpározom. Gyulavári, a duzzasztó, az erdő. S onnan talán Na’Conxypan is csak egy ugrás. Vagy Szanazug. Bárhová nézünk, víz.
Nem, nem volt igaza a francia költőnek, nem templom, mert több mint templom: eleven szervezet a természet, ereiben, nézzünk csak körül, csordogál a sehová sem tartó egykedvű idő. S mint az igazi történetek, soha nem ér véget.
Kedves Jelenlévők! Fogynak a mondatok, egy maradt hátra: keressük meg magunkat a képeken, mondjuk, a parton, ahol épp állunk.
S még valami. A címek – azokra nagyon ügyeljünk.
(Kiss László Víz című írása Kukár István Vízfestmények című tárlatának megnyitóján, január 24-én hangzott el a Százéves cukrászdában – A Szerk.)
