Számtalan fordulatot felvonultató, az emberi viselkedés mélységeit feltáró eseménysornak lehetett tanúja a csaknem csordultig telt nézőtér a Gyulai Várszínház kamaratermében, ahol a spanyol szerző, Jordi Galcerán A Grönholm-módszer című drámája kelt életre a deszkákon. A mű neve ismerős lehet a 2005-ös, azonos című argentin-spanyol-olasz filmdrámából. Aki ezt az elsőrangú filmet látta, annak még jobban felcsigázhatta érdeklődését, mit kezd Baksa Imre rendezésében a négy neves színész.
A történet alapszituációjában egy multinacionális cég kereskedelmi igazgatót keres. Az állásinterjú utolsó körében négyen jelennek meg, három férfi és egy nő. Az enyhén szólva újszerű felvételi azonban nem a megszokott módon zajlik. A Grönholm-módszerrel vizsgáztató, arctalan-arcátlan vállalat a pályázókat mindenféle meghökkentő és bizarr helyzetbe keveri. A Botos Éva, Vass György, Fenyő Iván és Ficzere Béla által kitűnően előadott személyiségek ebből a helyzetből bontakoznak ki. A váratlan, meglepő fordulatok azonban mindent fenekestől felforgatnak. A küzdő felekre testált feladatokon kívül önmagukkal is meg kell küzdeniük a résztvevőknek. Persze ez nem elég, úgyhogy kellenek az izgalmas, időnként groteszk helyzeteket is szülő svédcsavarok. Egymás után változnak meg a szerepek. Egyre mélyebbre kerülve, mindig és mindig közelebb kerülünk a megoldáshoz, ám szinte végig kérdés, ki egyáltalán az álláskereső és ki a pszichológus. (Szándékosan nem kívánom lelőni a poént, esetleg kedvét szegni annak, aki meg akarja nézni a darabot, vagy a filmet. Mindenképpen megéri.)
Az izgalmas történet több rétegű mondanivalója, üzenetei azonban félreérthetetlenek. Mit képes megtenni az egyik lény a másikkal, ha fölötte hatalma van, és mire képes amaz egy állásért, a megélhetéséért? Hogyan ismerhetünk teljesen félre embereket, pusztán abból, amit kimondanak, tesznek vagy eljátszanak? Hogyan válhat bárkiből, akár a legnagyobb ragadozóból is szánalmas, összetört áldozat, és fordítva? Többek között az a kérdés is felmerül, hogy vajon a mindent, mindenkit szemmel tartó, a darabban bizonyos szempontból a külvilágot jelentő gátlástalan vállalat vajon mindezek után hogyan dönt, kit vesz fel, kit ítél megfelelőnek. Mivel már a felvételi is kétséget kizárólag morálisan beteg, nem meglepő a darab végén elhangzó válasz: „nem olyan embert keresünk, aki jó ember, de gátlástalannak látszik, hanem fordítva: olyat, aki gátlástalan, de jó embernek mutatja magát”.
Az egy és háromnegyed órás darabot nem szakította meg szünet, de nem is volt szükség reá, hogy megtorpantsa a pörgő svédcsavarok sorát, amely lendületétől a közönség figyelme egy percre sem lankadhatott. Bizonyította ezt a darabot követő vastaps is.
A Grönholm-módszer ugyan kitalált, ám a sztori ötletének alapja megtörtént esemény. Precedenst azonban nem fontos keresnünk, hiszen kétségkívül szinte mindenki került már hasonló helyzetbe, amikor feltette magának a kérdést, mennyit ér az állása, és hogy hol van az a határ, amelyen túl másik munka után kell néznie.
