Klettern, ezt a szót is tudtam. Simán, gondolkodás nélkül hagyta el a szám, ami csak részben igaz, mert igenis gondolkodtam előtte, rendesen fel voltam készülve, hogy kimondom, ha alkalmas lesz a pillanat, ha a testkultúráról kérdez Jolika néni, mit csinálok a szabadidőmben, was für ein sportok vannak. Klettern, Jolika néni, klettern. Zum Beispiel.
Nagyon ott voltam a szeren, kétszer jártam némettanárhoz, aminek a céljával a szüleim bizonyosan tisztában voltak, én leginkább az okot tudtam. Nem mehetek focizni, mert németem van, nem lóghatok a srácokkal, mert németem van, kedv, remények, Lillák: német. Miközben természetes módon, nem túlzás: ostobán jártam németre. A zeneiskola tárolójában, mint akinek jobb dolga nincs, lelakatolom a farolós campinget, és caplatok fel az első emeletre, fejemben zakatol a Modern Talking, Cherry Cherry Lady, nem ízlés: sors, s mielőtt kopognék, Dr. Pataki Attila feltépi az ajtót, és vigyorogva beljebb tessékel. Auf Wiedersehen, mondom zavartan, mire ő játékosan megkokizza a buksim, hogy érti a poént, mi több, kultiválja a jófejséget, s nincs ellenére, hogy szellemességben nem szenvedünk hiányt. Dr. Pataki Attila a hegedű nagymestere volt, Jénában tanult, Übung macht den Meister, amitől a hanghordozásába nem csekély germán szín vegyült, valósággal kukorékolt, ha beszélt, olykor röfögött is. Amikor kimondta, die Tür, a szókezdő té cé-nek hangzott, a rend kedvéért magasnak, míg a záróhangokból meghatározhatatlan nyelvi állagú elegy keletkezett, mintha öklendene. A zeneiskolai kisszobában gyúrta a nebulókat, ha lenyomta az aznapi hegedűs penzumot, jöhetett a mellékvágány, a mit plusz Dativ. Az unokatesóm, Ferike járt hozzá szolmizálni meg hegedűre, kétszer negyvenöt percig, aztán egy óvatlan bachozás közben Dr. Pataki mögéje perdült, s észrevétlen lenyisszantotta a szonátába belefeledkezett unokafivér kacsafarkát, ami pedig echte német viselet volt, a Bundesliga sármos játékmesterei hétről hétre példát statuáltak, hol tart a divat. Akkoriban épp itt tartott, inkább örülni kellett volna neki. Ferike faterja bosszút esküdött, a következő napon bevette a zeneiskolát, s a falra felnyomva számoltatta el a vécéből kilépő Dr. Patakit, visszakövetelve a szőrén-szálán eltűnt farkincát, unokafivérem egyetlen ékét. Mondhatni, familiárisan lett ist zu Ende a zenesulis németezésnek.
Évekkel később Rüdiger Júlia udvarára lépek be, érdeklődést mímelve gyűrögetem a sapkám, hogy valamiképp álcázzam a gyötrő másnaposságot, mert a srácok még a szobámban hortyogtak, mikor én már autóba vágtam magam, ami inkább belekínlódás volt, hogy a füstös decemberi hajnalon, reggel hétre ott legyek a pótórán, a megbeszéltek szerint. Ropog a hó a bakancsom súlya alatt, akár egy német pergőhang. Illetlenség volna elhallgatni, hogy németes pályafutásom, amely az érettségivel finiséhez érkezett, legragyogóbb teljesítménye az a kora téli hatvan perc. A másnaposság, vagy inkább enyhülő részegség mámoros állapotában gáttalan áradnak a szavak, klettern, natürlich, zusammen, észre sem veszem, úgy telik le a kiszabott idő, s mintha aludtam volna, arra eszmélek, hogy Rüdiger Júlia rikácsol, danke, illetve hogy sehr schön. És persze, mintha csak egy balul sikerült szójáték volna: das war. Azt, hogy klettern, tőle tanultam.
Beilleszkedett a német a hétköznapokba, mint az elalvás vagy az ébredés, hétfőn ekkor és ekkor, aztán szerdán ekkor és ekkor, de főleg eddig és eddig. Így viszont elkerülhetetlenül beleszaladtam olyan szavakba, melyeket senki se ismert az osztálytársak közül, akik előbb rémülten, utóbb ingerülten tévelyegtek a der, die, das labirintusában. Sok ilyen szó volt, de a klettern mind közül kiemelkedett, a nem ismert szavak csimborasszójaként fénylett és tündökölt. Volt miért magabiztosan lépnem a bizottság vörös damaszttal fedett asztalához az érettségi vizsgán, az utolsó feleletem következett, iparkodtam megadni a módját. Másodpercekig teátrálisan szuggeráltam a kiterített lapokat, jelezvén, a pillanatnak, a húzás pillanatának súlya van. Mintha ultiznánk, és én rakok, ügyeltem rá, hogy a tekintetem ne találkozzék vallatóiméval, és a mozdulataim se legyenek árulkodók, egy pillanatra se fedjék föl célom, hogy én a sportokat akarom húzni, a szabadidőre utazok. S mint a vércse, ha lecsap, váratlan mozdulattal kirántottam a rakás alól egy sárga cetlit. Az volt ráírva: Meine Familie. A faszomba, súgtam, mintegy magamnak, és míg a helyemre botorkáltam, azon spekuláltam, hogyan illesztem be a hegymászást a családi históriába. Nem is az, hogy a felmenők Mária Terézia óta az Alföldön élnek, ami kiindulásnak szuper, hanem hogy a meine Familie kétharmada orvosilag bizonyítottan rokkant, sántítunk és folyton szarul vagyunk, hogy lesz ebből klettern. Sehogy se lett. Auf Wiedersehen, mondtam megkönnyebbülten.
De a döntő ütközetet már hónapokkal azelőtt megvívtam.
Tavasszal tűzoltózenekar jött a városba, és vele egy egész kisközségnyi kompánia érkezett. A hatalmas sátrat a Népkertben állították fel, öt napon át ment a sramli meg a sörözés. Mindennap kinéztünk, akkor éreztem meg először a sör igazi ízét. Korsót is loptam, kövér, címeres bajor kriglit, mindenki ezt tette, gömbölyödő hasú családapák, mögöttük egy élet, jobbjukon ijedten tipegő asszonyka, számlálatlan menekítették a korsót a lakótelep irányába. A helyszín szelleméhez méltón volt bizonyos utópikus szocialista jellege az ünnepélynek, ezt hozta ki belőlünk, vendéglátókból a nagy nemzetközi tűzoltó-találkozó, ezt a jófajta együvé tartozást. Hamar a csenők közé avanzsáltam, egyszer azonban arra lettem figyelmes, hogy miután meglódulok a korsóval, mögöttem cipőtalp csattog, tagadhatatlan gyorsulással. Azt hittem, valamelyik nemzetségfő törtet hazafelé a kalandozásból, hóna alatt a frissen szerzett zsákmánnyal, amikor a csattogásból kéz lett, kettő, vagy inkább marok, és ezek a markok vállon ragadtak, a hozzájuk tartozó hang pedig fojtott idegességgel közölte velem: leszel szíves, kiskomám. Bár a levágott sprint és a bajszos csapos külleme között ijesztő és értelmezhetetlen kontrasztot véltem felfedezni, leszegett fejjel visszaballagtam a ceremónia helyszínére, Napóleon Lipcse után.
Ekkor ismerkedtem meg Hansszal. Nem tudom, hogyan keveredtünk egymás mellé, egy nemzetközi tűzoltó-fesztiválba bele van kódolva az egy sörpadhoz kerülés lehetősége, de azonnal kiderült, Hans német. Szőke volt, mintha valami rosszul értelmezett forgatókönyv szerint történne, ami éppen: sűrűn kavarogtak a szőke tűzoltók a tágas, de elviselhetetlenre melegedett sátortérben. Fekete német nincsen, ha van is, az festi a haját. Bár Hans néhány pillanatra mintha méregetett volna, gyakorlatilag biztatón nézett rám. Beszédbe elegyedtünk. Leplezetlen büszkeséggel néztem körül, a szüleim padját kerestem, hátha feltűnik nekik, hogy fiuk egy igazi némettel diskurál, de sehol se találtam őket, elvesztek a gőzben, vagy már hazafelé indultak a korsóval. A sramli zenekar szünet nélkül húzta.
Én addig némettel nem beszélgettem. Alapból nem voltam beszédes, amiért sokszor váltam a kölcsönös értetlenség, vagy inkább meg nem értettség áldozatává. Ha már okvetlen társalognom kellett, igyekeztem minél hamarabb a horgászatra terelni a szót, amit kevesen toleráltak. Szörnyűséges elemi iskolás emlékeim közé tartozik Világosi Peti kirohanása a hidegháború utolsó éveiből, amikor a Gorbacsov-Bush találkozó kapcsán kirobbant, és a tesiöltözőben ütésváltásig fajult vitát felém fordulva azzal zárta le: te hülye horgász. Emlékszem, a falon egy jól kiművelt halványzöld slejmtakony csurgott, vagy inkább oda volt száradva, különös módon jelképezve a helyzetet, amelybe kerültünk, az államfői konzultációtól kezdve, a közelgő ballagáson át, Világosi Peti nyers ultima ratiójáig. Nemhogy németül, magyarul is alig. Ezt tetézte egy borzasztóan kínos eset, amikor a zenesuliban rám ragadt szókincs rútul cserben hagyott. Meglehet, szégyellte magát miattam, de akkor is. A szomszéd lépcsőházban lakó Erika svájci barátnőre tett szert, aki hamarosan meglátogatta a családot, a napfényes Svájcból tizenkét órát vonatozott a napfényes Magyarországra. Ulrike tiszteletére szalonnasütést csaptak a víkendházban, ahová meghívtak engem is, hadd kvaterkázzam az újdonsült levelezőpartnerrel. Erika anyja a húskombinátban takarított, s az erőt, amit a munkahelyén felszedett, otthonra is átmentette. Ahogy a rongyot csavarta, az nemi erőszak volt. Nehezen leplezte, hogy tiszta szívéből megveti a lányát. Amikor Erika a fölszeletelt paradicsomot egy kis fehér tálban a kerti asztalra helyezte, hogy kezdetét vegye a bacchanália, Ica néni látványosan fintorgott, mint akinek az orra alá szartak. Még át se forrósodott a szalonna, amikor arra buzdított, mondjak valamit németül. Gyerünk. Ne szégyenkezzek, ha már ez a, és itt Erikára mutatott, dög egy mukkot se bír kinyögni. Erika halovány arccal forgatta a nyársat. Ulrike levette, hogy zökkenőkkel ugyan, de beindult a párbeszéd, ezért mondott egy félhosszú mondatot, amelynek se az elejét, se a végét nem értettem tisztán, azt azonban észleltem, hogy kérdőjelet kanyarított a végére. Voltak szavak, egy-egy karakteres mássalhangzó, de ennyi. Fejem féloldalt tartva, olyan mosollyal, amilyen a hülyéknek van, bólogattam, hogy világos. Erika fordított. Azt kérdezi, mióta tanulok németül. Ulrike bátorítón mosolygott, mire kinyögtem: genau. Pontosan. De úgy értettem: genug. Elég. Elég régóta. Szótlanul sütögettünk, zsírcsöpögős, holdvilágos éjszaka volt. Ica néni hangját ide-oda vitte a könnyű nyáresti szél. Na, mondjak már valamit.
És most itt ült Hans, s a jófajta bajor muzsika, valamint a megivott három sör elbizakodottá tett. Akkor már újból jártam németre, mi több, elismert németes voltam, de messze nem király, az osztályon kívül nem szereztem nevet magamnak. A német fáraója, a gróf, a májer a tagozatos Zsoca volt, aki felsőfokú vizsgát tett a nyelvből, és ha tehette, bár feltehetően sikereitől függetlenül, western csizmában mutatkozott a suliban. Amikor végigcammogott a másodikon, az nem egyszerű járkálás volt: kikocsizott. A sors vagy bárki más kifürkészhetetlen akaratából együtt tesiztünk, de kerültem őt. Egy ízben szóltam hozzá, okvetlen tudnom kellett, a zufrieden-nek mi a vonzata. Megmondta. Az idő, a bizonyításé Hansszal megfellebbezhetetlenül elérkezett. Rüdiger Júlia előszobájában gördülékenyen folyt a társalgás, köszönés, hogy vagyok, mi a hobbim, sportolok-e, hol szeretnék továbbtanulni, meine Familie. A szokásos. Sehr schön. Minden, a különórákon összegereblyézett eszközkészlet a rendelkezésemre állt, formaidőzítésemre sem lehetett panasz, Rüdiger Júlia épp azelőtt egy héttel ájult el, amikor beszámoltam neki a Bundesliga pillanatnyi állásával kapcsolatos aggályaimról. A kezemet nyújtottam. Hans, ordította Hans. Ich bin, illetőleg meine Name is, ordítottam én, László. Farkasszemet néztünk. Határozottan ittasnak tűnt, a kék tűzoltóing nagy felületen sötétlett a mellkasnál, halántékán izzadtság gyöngyözött. Nem tudtam megítélni, mekkora örömöt okoz számára, hogy összeismerkedhet egy hús-vér helybélivel, de láthatóan komoly erőfeszítésébe került túlkiabálni a csörömpölő zenét. Elvileg ő lépett, gyakorlatilag semmi nem jutott az eszembe. Néztünk magunk elé. Én legalábbis néztem. És akkor beugrott a német tankönyv. Első gimis németóráink emlékezetes olvasmánya volt a brémai Peter története, aki rokonlátogatásra érkezik a távoli Bajorországba. A kurta párbeszédhez fölskiccelt képen a fiatalos nagyszülők a reptéren fogadják és csókokkal borítják el a cingár legénykét, aki hatalmas kofferjával épp csak lekászálódott a gépről. Az udvarias érdeklődés sem maradhat el. Wie war die Reise, veszi át a szót a grószmuti, milyen volt az utazás. Die Reise war anstrengend, válaszol tisztelettudón, egyben cizelláltan a régen látott unoka. Az utazás megerőltető volt. A dialógus ezen a ponton nem ért véget, ám csupán ez a két sor ivódott belém, ez viszont évekre. Ismét Hansra emeltem a tekintetem, és mutatóujjammal intettem, hajoljon közelebb, én jövök. Megtette. Alakoskodott-e, nem tudom, mindenesetre kíváncsinak tűnt. Woher kamst du. Honnan jött. Fogadtam magammal: ha azt mondja, Jénából, meghívom egy sörre, bármekkora sort kelljen is kivárni. Aus Leipzig, jött a válasz. Lipcséből. Értőn fölvontam a szemöldököm. A nemjóját. Jó messziről jöttél, Hans. Elordította magát, hogy és én. Mintha szívet formálnék a karjaimmal, széles gesztussal jeleztem, itthon vagyok. Biccentett, ezt nem gondolta volna. Remekül beszélek németül, sehr gut, sehr gut. Ugyan, tiltakoztam. De, de, erősködött. Tagadólag ráztam a fejem, ám Hans kötötte az ebet a karóhoz. Sehr gut, sehr gut. Vérszemet kaptam. Und, fordultam felé, milyen volt az utazás. Wie war die Reise. Míg összeszedte magát, felkészültem, hogy amint elhangzik a bűvös melléknév, a homlokom ráncolom, és hümmögve csóválom a fejem, sőt utánamondom is, hogy a kutyafáját, anstrengend, ki gondolta volna, persze Leipzig, hát nem két szomszédvár, az sicher, szóval érthető, egyben szeretném közölni, Ich möchte, Hans, hogy vállalkozásod, ez a te onnan idéd, zavarba ejtő és kellően megtisztelő is. Másodpercek alatt, melyek, csintalanság volna eltitkolni, perceknek tűntek, kiderült, hasztalan treníroztam magam. Elhangzott egy némiképp hosszú, de semmi esetre sem rövid mondat, mely, láss csodát, és én láttam, nem tartalmazta a vágyott kifejezést. Vonakodnék Hanst bárdolatlansággal vádolni, mert elképzelhető, hogy árnyalta a mondandóját, egy ilyen közepesen hosszú mondatot az ember nem mond csak úgy. Az anstrengend használata nélkül is lehet szépen beszélni. Egy szót sem értettem belőle. Helyesebben: egy szót igen, egy árva névelőt. Utolsó paraszt a lesöpört táblán.
Bölcsen lehorgasztottam a fejem, bólogatni próbáltam, hogy a kutyafáját, és sajnálom, hogy ki van merülve, hogy így hat rá ez a megerőltetés, de bólintásról bólintásra lassult a tartózkodó helyeslés üteme. Mit lehet erre mondani. Rüdiger Júlia, segíts! Fuvolázzam, hogy klettern? És ha tényleg? Ha alpinista is? Hová tovább? Fölpattantam, mint aki hirtelen észreveszi a szüleit, és anya int, hogy indulás, de megtántorodtam, akár egy részeg. Pedig józanabb nem is lehettem volna. Előttem állt még egy hónap, de lehet, hogy kettő, az érettségi vizsgáig.
Hans nem tűnt sértődöttnek, talán megkönnyebbült is, hogy magára hagyom, s mehet a pajtásaihoz. Föltápászkodott, s a balját nyújtotta, mert jobbjával a sörpadba kapaszkodott. Biccentettem, ő is, sehr gut, sehr gut.
Wie war die Reise, mondtam végül zavartan. De úgy értettem: Auf Wiedersehen.
Forrás: Élet és Irodalom
