Immár a sokadik várszínházi Hamletet láthattuk vasárnap este a Tószínpadon, ezúttal a Miskolci Nemzeti Színház előadásában. Shakespeare ebben a drámában, amelyben a halálról, a bűnről, a bosszúról, a szerelemről, a barátságról, a hatalomról, az árulásról és a hűségről, tehát az élet nagy dolgairól és azok egymáshoz való viszonyáról szól, nem ad egyértelmű értékrendet, és nem kínál egyszerű megoldásokat. A műnek ez az alaptulajdonsága kíváncsivá teszi az embert, hogy egy-egy rendező hová teszi a hangsúlyt, amikor értelmezi a darabot.
Kiss Csaba, a miskolci Hamlet rendezője egy, a bemutató előtt készült interjújában elmondta, hogy számára a mű központi gondolata az a mondat, amely szerint „nincs a világon se jó, se rossz; a gondolkodás teszi azzá.” Ezen belül is a hatalom legitimációját szeretné firtatni, történetesen azt, hogy épülhet-e bűnre a hatalom. Olyan gondolatot emelt ki, amely általános, mindenkor érvényes üzenetén túl, különösen izgalmas ma, amikor az erkölcs relativizálása sokak szerint a civilizáció létét fenyegeti. A bűn és a hatalom viszonyának megnevezése még sikamlósabb téma, hiszen korunkban vannak olyan divatosnak mondható elméletek, amelyek magának a bűnnek a létezését is tagadják.
Az egyfelvonásos változathoz alakított, alaposan megvágott és néhol össze is kevert szöveg, vagy a kötelező modernséget demonstráló elemek, végül a történet érthetőségét nem érintették. A rendezői nyilatkozatban elhangzott izgalmas „felütés” után várt többlet azonban elmaradt. Talán nem is oldható meg az ilyesféle átértelmezés, hanem úgy van jól, ahogyan azt a szerző megírta, és hogy tetteinket milyen értékrend motiválja, arra a választ máshol kell keresnünk.
A színészek tették a dolgukat, szépen, érthetően mondták Arany szövegét, mesterségbeli hiányosság nem róható fel nekik. A főszerepet alakító Rusznák András a megszokottnál kevésbé heves vérmérsékletű, de szimpatikus figurát állított elénk. Mind az ő, mind az Opheliát alakító Lovas Rozi esetében alakításuk hitelességét erősítette, hogy koruknak megfelelő szerepet játszottak.
A tószínpadi környezetben nem sok jelentősége volt a forgószínpadnak, a rideg dán atmoszférát azonban jól sikerült helyettesíteni az alföldi környezettel. Telitalálat volt, amikor a király szelleme a helsingöri vár foka helyett az öreg fűz hatalmas lombjából szólalt meg. Palotai Zsolt kiváló zenéje emelte a mű élvezhetőségét. Nemcsak a kissé régies, de még mindig szép szöveg, hanem a színpad fölött „csapongó” denevérek és „rikoltozó” baglyok is Arany Jánost idézték. Legalábbis azok számára, akik a Családi kört ismerik.
