mocsár-pörjés józsef
Fotó: Gyulai Hírlap
Kereken 174 évet élt Magyarországon a távirat. Lényegében a távirat volt a régi korok SMS-e. Várható volt, hogy ez is kikopik mai világunkból. Eljárt felette az idő, mint olyan sok minden felett már. Ez a most olvasott, nyomtatott, papíralapú újság is rövidesen kijárja a saját idejét, de talán így van ez jól…
A posta még áprilisban szüntette meg a távirat-szolgáltatást. A távirathoz nekem is volt némi közöm, ha több nem is, de voltam táviratos a gyulavári 4-es postán. Ó, nyugalmas szép idők!
Úgy emlékszem, már majdnem ősz volt, amikor felcsengetett Misi barátom hozzám azzal, hogy emeljem fel a seggem a kanapéról, húzzak le hozzá a negyedikről. Amikor kiléptem a lépcsőházból, egy furcsa táska repült felém, de elkaptam azt a nehéz, barna „bőrvalamit”.
Mi ez? – kérdeztem. Ez egy postástáska, holnaptól táviratos leszel Váriban! – közölte velem ellenkezést nem tűrően Misi.
Munkám nem volt akkor, a versíráson kívül meg nem igazán érdekelt semmi 17 évesen. Így lettem táviratos majd három évre a 4-es számú postahivatalban. Misi pedig így lehetett körzetes postás a gyulai főpostán, hogy talált maga helyett egy balekot arra a majd 4 órás álláshelyre.
A próbaidő után szolgálati biciklim is lett. A munkaidővel is elégedett voltam, ami délután 1 órakor kezdődött és postazárásig, délután 4 óráig tartott. Feladataim közé tartozott a Váriban lévő három postaláda kiürítése is, a küldemények irányítószám szerinti előkészítése a főpostán lévő rovatoló részére, aki Tamás volt, s aki nagyon szigorú tudott lenni, ha valamit összekevertem. Előfordult. A fizetésem 2800 forint volt havonta.
Kétféle távirat volt, az egyik örömhírt hozott, a másik bánatot vitt. Gyászjelentést volt a legnehezebb kézbesíteni.
Isten veled, távirat!
