Gyulai Hírlap - Mi lenne nélküle?

Az 1974 óta aktív Szilágyi Enikő Románia és Magyarország színházai után játékával és énekével a legrangosabb nyugat-európai (elsősorban holland, belga és francia) színpadokat is meghódította. 2002-ben maradandó művészi élményt nyújtó színházi és rádiós alakításaiért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. 2006 óta Párizsban él, (román, holland mellett) tökéletesen beszéli a francia nyelvet, de rendszeresen lép fel Magyarországon és Erdélyben, a magyar irodalom kiváló költőinek, íróinak műveivel megajándékozva a közönségét. A Francia Köztársaság Kulturális Minisztériuma 2017-ben a „Művészet és Irodalom Lovagrend” kitüntetésben részesítette. 

2020-ban a Gyulai Várszínházban 57. évadában mutatta be Ez már feltámadás – Trianon 100 című, a nemzeti tragédiára emlékező előadói estjét, de ugyancsak tavaly láthattuk a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című darabjában is az Erdélyi Hét keretein belül. Szilágyi Enikő mindig súlyos témákat választ és feszeget. Jelen esetben a művészet születése, csúcsa és lehetséges kortárs halála adta az est ívét. Az előadás Jászai Mari (1850-1926) emlékidézésén keresztül mutatott görbe tükröt a mai kulturális közéletnek, a csorba nemzettudatúaknak, nemzetieskedő ficsúroknak vagy a nemzettagadó ripacsoknak, ugyanakkor a konzervatív és pozitív nacionalizmus hívőinek is.

Vajon hogyan látta száz évvel ezelőtt egy értelmiségi a magyar színművészeket, a színházat, az anyanyelv és a nemzeti kultúra fontosságát? Ma hogyan látja a szakmájának kiküszöbölhetetlen nehézségeit, az igazságkeresés konfliktusait, ezt a halmozottan kifordított világot? Aki színésznek áll, a művészi minőség igenléséért folytatott legnemes harcot vállalja fel. Erősen küzdeni kell a protekcionizmus ellen, hogy valóban azoknak állítsanak szobrot, akik megérdemlik, ne „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszoruit” (Babits). Az életpálya végén a szakmai elismertség és a hirtelen jött siker kettős terhének kétségbeesett agóniája is felsejlik a színészlétben.

A színészóriásokban, élő klasszikusokban sokszor már nincs sem becsvágy, sem munkavágy, sőt semmilyen vágy sincs, csak hamis, őszintétlen, érdek- és rutinkapcsolatok, lelketlen üresség, olcsó komédia. Hogyan lehet igazhitűnek, alázatosnak, nemzeti értékőrzőnek maradni egy félelmetesen gyorsan globalizálodó, vadkapitalista viharban? Az előadás szövegéből idézve talán ez a megoldás: „Menekülni. igen, menekülni a munkámba, abba kell belelátni, abba kell belelátni, abba kell elmélyülni, megszállottan tanulni, tanulni, tanulni… Vissza a lényeghez! Beleásom magam a Petőfi- és Jászai-mentsváramba! Petőfi a vár, az én váram, a mi közös várunk életem minden napján igyekeztem én is az ő tanához emelkedni. Amit ő mond a színészetről, az az én hitvallásom.”

Csak remélni tudom, hogy a nagyszerű színésznő szavai közel 100 évvel Jászai Mari halála után eljutottak a vájtabb fülekhez, de még inkább azokhoz a patópálokhoz, akik szerint a kultúra ma, Magyarországon csendben csörgedez a liberalizmus nyugodt folyamában. Ébredjen a nemzet, a haza, a magyarság! Teljesen egyetértek a darab bölcsességével: „Egyre türelmetlenebbül ismétlem, hogy három fontos hely van a világon. ahonnan tanulni lehet és tanulni kell: A TEMPLOM, AZ ISKOLA, A SZÍNHÁZ! Ezek a nemes küldetések helyei, ahova csak a felelősséget vállaló, tiszta lelkű és szellemiségű, tehetséges, nagy tudású, erkölcsi normákat ismerő és alkalmazó egyéneknek lenne szabad föllépni, hogy a tudást, a kultúrát és az igét hirdessék”.

Az előadáson a következő versek, szövegrészletek hangzottak el: Babits Mihály: Jászai Mari halálára (az elején hangszóróból hallatszott, miközben Elek Tibor elmegyógyintézetes orvosnak öltözve kényszerzubbonyban és tolószékben hozta be Szilágyit a színpadra); Petőfi Sándor: Világosságot (részlet); Színészdal (máig a legtökéletesebb színészi ars poetica: „Csak árny, amit teremt / A költőképzelet; / Mi adjuk meg neki / A lelket, életet. / Mi szép, mi szép, mi szép / A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk.”); Az ítélet (nem véletlenek a Petőfi-interpretációk – Jászai Mari volt az egyik legnagyobb emlékőrzője a költőnek a XX. század elején); Vörösmarty Mihály: Szózat (teljes terjedelmében hallottuk); Szőcs Géza: Hitvallás (nagyon aktuális volt, hiszen a költő tavaly ősszel hunyt el COVID-19 szövődményben, tanítása mérvadó: „Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog álli: / A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké, / Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma / Vértengerbe kerül. Mindegy. Ez lesz az ítélet, / Melyet igért isten, próféták ajkai által.”).

A zenei betéteket mind Liszt Ferenc komponálta, sorrendben: Erdőzsongás; Magyar Rapszódia; Izolda halála. A monológok történelmi személyekhez szóltak (pl. Batthyány Emma), noha keveredtek Szilágyi személyes élettörténetének epizódjaival (pl. elszerződés Kolozsvárról Budapestre; tanárnő szavai a színművész-növendékekhez; telefoninterjú). Közel 30 oldalnyi szöveget megtanulni a legnagyobb színészi teljesítmények közzé tartozik, így szintén a darabból vett idézettel köszönöm meg Szilágyi Enikőnek a nagyszerű élményt, és kívánok további kitartást a kortárs kultur-szélmalom-harcban, a pályán pedig még hasznos és nyugalmas éveket: „Színház! Te egyedüli otthonom, családom és szerelmem, aki nekem oltalmat adsz és becsületet, az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam, ahol nem kell félnem és szoronganom, ahol őszinteségemért nem bántanak, ahol az igazság és kritika nyitott és befogadó fülekre talál. Te sosem lettél hozzám hűtlen.”.