Ónodi Eszter A GYULAI ALMÁSY-KASTÉLY teraszán MESÉLT MAGÁRÓL
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A színművésznő a budapesti Katona József Színház Ahogy tetszik című előadásával érkezett városunkba, ám előtte még csevegett egyet a kastély kávézójának teraszán. Az érdekes történetekkel, megejtően őszinte pillanatokkal és harsány nevetésekkel tarkított nyáresti csevej nemcsak a teraszra vonzotta az érdeklődőket, hanem még az arra járókat is megállította, akik a fák alatt vagy épp a lépcső tövében állva figyelték a beszélgetést.
– Az én párom szabadkai születésű, a családommal most onnan jöttünk, mert így egy picivel rövidebb az út, mint ha Budapestről érkeztünk volna. A délelőtti órákban megcsobbantunk picit a fürdőben, ők még ottmaradtak, én eljöttem, bejártuk a színpadot, felpörgetve eljátszottuk az előadást, hogy megnézzük, mit hogy kell a mi színházunkból ide átadoptálni, a beszélgetés után pedig már az esti előadásra készülök.
– Mennyiben változtat az előadáson a gyulai játéktér?
– Az első akadály, amit szó szerint át kell ugrani, az a vizes árok, mert ez a Katona József Színház Kamrájában, vagyis pici, fedett térben – ami a hangot is sokkal inkább lejjebb viszi – játszott stúdióprodukció, ahol az első sorban ülő néző kb. 30 centire van a színésztől, vagyis nagyon intim a tér. Itt meg van egy nálunk a nagyszínpad befogadóképességének megfeleltethető óriási nézőtér, előtte a vizes árokkal, amit most át kell beszélnünk. Alkalmazunk ugyan térmikrofonokat, de azok a szél zúgását is ugyanúgy felerősítik, mint a mi beszédünket. Mi is kíváncsian várjuk, hogy milyen lesz, mert most mutatkozunk meg vele először más terepen, hiszen ez egy egészen friss darab.
– Igen, március 18-án volt a bemutatója. Beért már?
– Jaj, dehogy! Egyáltalán nem. Sőt, most még helyspecifikus ötleteket is beépítünk, mert a rendező Kovács D. Dániel erősen biztat bennünket arra, hogy merjünk lazítani a gyeplőn.
– Mennyire jellemző az, hogy a rendező egy már kialakult produkció közben is elengedi a színészeket?
– A Katonában ez meglehetősen gyakori. Vannak olyan előadások, ahol fel vagyunk biztatva, hogy merjünk kicsit garázdálkodni, a színészi fantáziát, az improvizációs készséget, a játékkedvet szabadjára engedni, de persze csak abban az esetben, ha a darab is olyan. Ez egy shakespeare-i komédia, felszabadult, játékos, szemtelen, vagyis megengedhető, hogy a jó ízlés határain belül nagyobb teret kapjunk.
– Mennyire ismerhető meg másképp egy adott mű színészként, mint például annak idején, még bölcsészhallgatóként?
– Ennek az előadásnak a szöveg a főszereplője, annak a működtetése a legfontosabb, nem az egyéni színészi csillogás. Szerintem ebből a szempontból ez egy adekvát adaptáció, hiszen Shakespeare a legszabadabb szerző, nagyon bátran írt, egyik darabja sem hasonlít a másikra, és annyira sokféleképpen alkotott, hogy nem lehet egyfajta műfajba kategorizálni, és épp ezért ebben az előadásban is nagyon sokféle összevonódása van a különböző műfajoknak. Van benne zenés betét, pantomim, és lehet, hogy akik nagyon bigottul olvassák a shakespeare-i kottát, kikérik maguknak, de szerintem ez az ő szellemétől egyáltalán nem esik távol, sőt, minél kreatívabban nyúl hozzá az ember, annál inspirálóbb és annál jobban visszaadja a mű eredetijét. Amikor bölcsészként olvastam egy művet, sokkal inkább az egészét néztem, megpróbáltam az adott korba elhelyezni, történelmi és irodalomtörténeti közegben vizsgálni, színészként azonban mindig nagyon alap és primér kérdéseket teszek fel a rám vonatkozó karakterrel kapcsolatban: mit akar, miért akar, kit szeret, kit nem szeret, mikor beszél őszintén, mikor mellé? Tehát nem az egységet nézem, hanem kizárólag a szerepem mozgatórugóit próbálom megfejteni.
– Egy-egy szerep eljátszása nagyon sokféle sors megismerését és átélését teszi lehetővé. Ez a hétköznapokra is kihat? Könnyebb meglátni az emberi játszmákat, hazugságokat, önbecsapásokat?
– Remélem, hogy igen, és hogy egy picit jobban olvasom az embereket azáltal, hogy már húsz éve ezzel foglalkozom. Már van rálátásom arra, hogy egy bizonyos mondat során milyen szöveg alatti történések játszódnak le két ember között. Szeretem is figyelni, van is példa arra, hogy nyaralás alatt kiszúrtam magamnak egy érdekes párt a közelemben, és a napszemüvegem mögül figyeltem őket. Elképesztő sztorikat tudok így kitalálni, de néha azt is tudom előre, hogy mikor vesznek össze, és hogy milyen viszonyban van az a kapcsolat. Ez nagyon izgalmas, és mert ebből dolgozom, muszáj is kihasználni ezt a helyzetet. Úgyhogy vigyázni kell, mert ha napszemüvegben vagyok, senki nincs biztonságban tőlem.
– Ez az elemzési kedv talán az egyetemi időszakból gyökerezik, ahol rendszeresen kerültek elő előnytelen szerepek, az alapszemélyiségtől nagyon távol eső karakterek. Azokból máig lehet profitálni?
– Szeretném azt mondani, hogy igen. Az a képzés megtanította, hogy bármilyen sematikusan is legyen megírva egy szerep, mindig megtaláljam benne azt, amitől izgalmassá válhat, amitől komplex emberré lesz és ami által a néző is meglephető, mert az szerintem fontos, hogy egy percig se legyen unalmas az, amit az a szereplő csinál. Másrészről az ember öniróniáját és a saját magával való humorát is felébresztette ez a fajta képzés, hogy soha ne higgyük azt, hogy királylányok, tragikák vagy démonok vagyunk, hanem mindig legyen rálátásunk arra, hogy ez most csak valami olyasmi, miközben még lehetne így-úgy csavarni. Azt is megtanították, hogy a színészt lehessen instruálni, fogadja el a kritikai megjegyzést, és használja fel a következő munkájában.
– Az egymásra épülő tapasztalatok jól jöhettek a 2012-ben bemutatott Aglaja című film forgatása során, ahol egy cirkuszi tornásznőt alakítva a fizikai határok feszegetésére volt szükség, sőt, a komfortzóna alapos átlépésére is, hisz Ónodi Eszter fél a magasban, színészként azonban több méter magasban végzett elképesztő mutatványokat.
– Annak azért volt egy három hónapos felkészítő folyamata. Sokszor azt gondolom, hogy a színészek olyanok, mint a sportolók. Nekem nagyon jó formaidőzítésem volt arra a filmre, mert onnan kiindulva, hogy a zsonglőrtanárom képtelennek tartott a feladatra, eljutni oda, hogy a dublőr helyett is megcsináltam a számot, jó fajta felkészülés volt erre a versenyre. Ha sportoltam volna, szerintem jó sportoló lettem volna, mert a finis közeledte nem begörcsöltet, hanem a legjobbat hozza ki belőlem.
– Ez a céltudatosság más területre, a feladatok megválasztására is kihat?
– Inkább jellemző rám a sodródás. Ha elém jön valami, ott, abban a pillanatban próbálom belőle a lehető legjobbat kihozni. Nem is tudnék tudatosan előre gondolkozni, mert az én szakmámban, ha gondolnak rám a rendezők, akkor hívnak, ha nem, akkor pedig nem játszom abban a produkcióban.
– Az Aranyélet című sorozat Jankája azonban már épp a következő évadra készül.
– Majdnem 80 napos forgatási időszakkal, április közepétől augusztus közepéig forgatjuk gőzerővel az Aranyélet második évadát, most ez van a fókuszban. Munkásan telik a nyár, egy pici nyaralással megszakítva.
– Nemrég Gyulán is sikerült eltölteni egy hétvégét. Milyen ez a város?
– Az egyik holland városkára emlékeztet a kanyargó vizeivel, a vár és mellette a várfürdő csodálatos kombináció, azért is találtuk ki, hogy egy kicsit előbb jöjjünk és nosztalgiázzunk a fürdőben. Leküzdöttem egy félelmemet: a kisfiam nagy unszolására háromszor lecsúsztam a dupla csúszdán. Első alkalommal csukott szemmel, másodjára már csak a sötét résznél csuktam be, a harmadik alkalommal pedig már ki is mertem nyitni a szemem, így ez az élmény, a félelmem és önmagam nagyon komoly átlépése mostantól Gyulához kapcsolódik.
