Immár második alkalommal volt a vendége a Mogyoróssy János Városi Könyvtárnak a Gyuláról elszármazott Liszt Ferenc-díjas karmester, Pál Tamás, aki ezúttal Giuseppe Verdi és Richard Wagner születésének 200. évfordulója alkalmából tartott előadást a Simonyi-olvasóteremben. A bibliotéka Erkel Ferenc Zenei Klubja által szervezett rendezvényen a karmesternek Emődi Ildikó operaénekes volt segítségére, aki A szicíliai vecsernyéből a Bolerót és a Tannhäuser Csarnokáriáját énekelte el a közönségnek.
Pál Tamás elsősorban személyes élményein keresztül mutatta be a két zeneszerzőt a hallgatóságnak. Az este folyamán kiderült, a karmester hatéves korában találkozott először Verdi zenéjével. Novák utcai lakásunkban édesanyjával hallgatta a rádiót, amikor fölcsendült az Aida bevonulási indulója. Ez a Gyulához kötődő élménye már kora gyermekkorában közel hozta hozzá a zeneszerzőket.
Az előadó az opera történetével kapcsolatban elmondta: amikor a két zseniális művész színre lépett, a műfaj még zsenge fiatalságát élte, 200 éves volt. Az opera Firenzében, Bardi gróf házában született meg 1600. október 6-án, ekkor adták elő ugyanis Jacopo Peri Euridice című zeneművét. A vokális műzene azelőtt elsősorban szakrális volt, a reneszánsz idején azonban az emberek valami olyat szerettek volna alkotni, ami róluk szól, emberi hangon. A reneszánsznak az volt a célja, hogy az ember maga szabja meg a művészet mértékét. Az új műfaj megteremtői, Jacopo Peri, Francesco Cavalli és Claudio Monteverdi olyan témákat vettek elő a görög mitológiából, amelyeket emberközelieknek éreztek. Az új zene – melyet énekbeszédnek neveztek, mert jól lehetett érteni – egyszólamú volt, és nem röstellte utánozni az ember különböző lelkiállapotait, a hangadás különféle módjait. A műfaj hihetetlenül népszerű lett, és kikerült az arisztokratikus falak közül. Fél évszázaddal később Velencében már egy nyilvános operaház is működött.
A karmestertől megtudtuk, az opera iránti szeretete szintén egy Verdi-operához, a Simon Boccanegrához kötődik. Operaházi korrepetitorként ugyanis a színpadi szolgálat is kötelessége volt, s Verdi operáiban nagyon sok olyan színpadi zene van, amit a korrepetitoroknak kellett a színfalak mögött dirigálniuk.
– Megcsapott annak a fantasztikus, szinte emberfeletti erőfeszítésnek a levegője, ahogy ezek az énekművészek erejük teljes megfeszítésével olyan érzelmi vulkánkitörést produkáltak előttem, hogy beleborzongtam, akkor váltam egyszer és mindenkorra ennek a festett világnak a rabjává – magyarázta Pál Tamás.
A karmester szerint Verdi zenéje jellempróba. Külsejét tekintve nincsen felcicomázva, nem jellemzi komplikált hangszerelés. Ám ha az ember megérti, hogy miről szól, ez az egyszerű zene csodálatossá változik. Mint mondta, a Verdi-zene olyan, mint egy város, ahol nyitott kapuk vannak, és nyitva van az összes ablak.
– Be lehet menni nagyon könnyen, ezek a harmóniák könnyen érthetők. Ha e mögé az előadóművész odaáll teljes személyiségével, és hisz benne, akkor ez a nyitott, könnyen megközelíthető, egyszerű zene a világ legnagyobb operazenéjévé változik – hangsúlyozta.
Pál Tamás úgy véli, Verdi, Puccini és Mozart világa nem valóság, hanem szupervalóság, vagyis nem ragadja ki az embert teljesen az életből, hanem megmutatja, hogy milyenek vagyunk, s az általuk ábrázolt sorsokból ráismerhetünk a sajátunkra. Wagner ezzel szemben saját világunk helyett egy másikat rajzol nekünk, egy olyan pszeudovilágot, amiben boldogok lehetünk, és ami magával sodorja az embert. Az ő zenéje nem kíván az előadóművészektől olyan személyes odaadást, mint Verdié.
A karmester kifejtette: a zeneművészet azért különleges, mert a zene – szemben az írott szóval, a megmintázott anyaggal vagy a megfestett vászonnal – nem hordoz fogalmi jelentést, ahhoz alkalmazkodik, amihez felhasználják.
– Ha ezt tudjuk, akkor sokszorosan megnövekszik a felelősségünk azzal kapcsolatban, hogy a zenét mire használjuk. Vigyáznunk kell arra, hogy ezeket a csodálatos zenéket, az eredeti szándéknak megfelelően, az eredeti humánus célok szolgálatába állítsuk. Nekem ezt jelenti Verdi zenéje – mondta el Pál Tamás zárszóként, utalva a Metropolitanban bemutatott, Las Vegasban játszódó Rigolettóra.
