Bemegyek majd az Esze Tamás utcába és megkérdezem, hogy mikor kell újra megváltani a sírt – mondta csendesen, halottaknapi késődélután, a Szentháromság Temetőben. Csak attól félek, hogy sokba fog kerülni. Talán, ha jól számolom, van még két év, addig össze tudom gyűjteni a pénzt. A névtáblát nézte, amíg beszélt (a nagyamama 84, az anya 73, a testvér 68 évet élt). Én is itt fogok feküdni – folytatta rezzenéstelen arccal. Jó lesz itt nekem. Szeretem ezt a fát, itt, a sír mellett. Anyám mindig azt mondta, hogy ki kellene vágni, mert ráhullajtja a leveleit a sírra, nem győzi összeszedni. Hol van ő már, Istenem, a fa meg még mindig itt van, és megint hullanak a levelek. De én nem bánom. Én szeretem ezt a fát – mondta ismét. Csak azt nem tudom, mi lesz velem, ha leesek a lábamról. A férjem elhagyott, és már ő is halott, a fiamat meg csak a motorok érdeklik, nősülésről hallani sem akar, pedig közel van a negyvenhez. Ő sose jön ki a temetőbe. Biztos, hogy hozzám se fog kijönni, meg is mondta. A lányom meg, akire számíthattam volna, kiment Angliába munkát keresni. Az interneten jött össze egy fiúval, akinél lakik, de nincs köztük semmi. Ha egy évig nem talál magának valami megélhetést, visszajön, azt mondta. Ez az utolsó esélye, mert ha negyvenöt lenne, már ki se ment volna. Legalább nyelvet tanul. De hát, az is lehet, hogy soha többé nem látom. Elhallgatott, talán egy perc is eltelt, amíg újra megszólalt. Ha belegondolok, ez a hamvasztás, meg - hogy is mondják - ez a szétszóratás, igen, az nem is olyan rossz dolog. Olcsóbb is, meg aztán - itt egy kis szünetet tartott -, senkinek sem kell majd kijárni a temetőbe.
