Szó sincs róla, hogy a jövőben óvakodnánk iskolások számára kiírt aszfaltrajzverseny közelébe merészkedni, de kétségtelen, a legutóbbi megmérettetés hagyhatott bizonyos nyomot abban, aki közelebbről is megvizsgálta a végeredményt. Magunk épp beleillünk ebbe a halmazba – s a valaha látott legőszintébb produkcióval nyílott alkalmunk szembesülni.
Gyanútlan tárlatlátogatásunk folyócskája a szokásos mederben csordogált: kisgyerekek, napocska, háztető. Megannyi lüktető szín, forma, ötlet.
Amikor egyszer csak belebotlottunk. Vagy Ő belénk.
Alkotója nem pazarolta a krétát holmi pálcikalábú hülyegyerek-figurára, művészi elképzeléseit tekintve a belbecs súlyosan fölülírta a külcsín nárcizmusát. A kijelölt keretbe rajz helyett egyetlen mondat került.
De milyen mondat! Száraz mondat, cicomátlan, mint Kafka prózája. Nyers mondat, kíméletlen, akár egy angol középhátvéd. Megingathatatlannak látszó magabiztossága valaminő gőggel párosult, de (vagy és) a benne foglalt bölcsesség alapján naivitás volna nem a végletekig sztoikus Marcus Aurelius legjobb hazai tanítványát fölismerni az elkövetőben.
Meghaltok! Ezt hagyta az utókorra a remekmű szerzője. Kóválygunk, amióta láttuk.
Kiss László oldala a Bárka Online-on itt.
