Egy tű nem sok, annyit sem lehetett volna leejteni a Gyulai Várszínház Kamaratermének szépen felújított előterében, olyan sokan gyűltek össze az őszi szezon indítóestjén tartott kiállítás-megnyitón. A Magyarországon ritkán látható képanyag dr. Kós Károly néprajzkutató művészi grafikáiból áll, s november közepéig tekinthető meg „Néprajzi képeskönyv Erdélyből” címmel a Kamaragalériában.
Nagyítóval is nehezen találni ma olyan puritán erkölcsű tudóst, mint amilyen Kós Károly építész fia volt, ki elhivatottságát, hivatásával szembeni alázatosságát, mindenségre való törekvését a szülői házból hozta. Tudva, hogy csak így érdemes kincset őrizni, s azt örökül hagyni az arra fogékonyaknak. Akiknek nem kell megmagyarázni, mekkora érték is ez az örökség. Amit most mi is megcsodálhatunk.
Kós Károly magyar és román tudományos fórumokon egyaránt sokra értékelt, magas kitüntetésekkel és tudományos tagságokkal elismert munkássága erdélyi magyar tudományosságunk fontos teljesítménye. Művei pedig nélkülözhetetlenek a jövendőbeli néprajzkutatás számára.
Erről beszélt dr. Erdmann Gyula alpolgármester és Béres István Gyula város főépítésze is, aki Hajdúböszörményben járva látta, majd ajánlotta Gedeon József színházigazgató figyelmébe a tárlat anyagát.
De jelen volt Varga Antal, a kiállítás rendezője, az anyag gondozója is, ki elmondta, hogy ennyi örömöt, tanulságot, szeretetet, rácsodálkozást nem érzett még más kiállítással kapcsolatban, mint ezzel. Azt is elmesélte, hogy Kós Károly 1996-ban bekövetkezett halála után nem sokkal, örökösei áttelepültek Magyarországra, s a hagyaték gondozása közben egy véletlenszerűen előkerülő cipősdobozban bukkantak e kiállítás anyagára. Ekkor ő Deli Edit muzeológus segítségével látott hozzá a másfél éves értékmegóvó munkához, akivel felismerve az értéket, támogatókat gyűjtöttek, kiállítási lehetőségekért kilincseltek, vállalva visszautasítást, fanyalgást is, mert tudták: ebből kiállítási anyagnak kell összeállni. Éppúgy, ahogy Kós Károly köszönhette eredményeit mindenkori céltudatosságának, szívósságának, a nehéz körülmények közti kitartásának. Nem szerette az ügyeskedést, nagyzolást, üres beszédet. Értelmét és művészi hajlamát is a tudomány szolgálatába állította: több száz rajza volt úgy esztétikus, több tucat szakkiállítása úgy fantáziadús, hogy mögülük nem az alkotó személye látszódott, hanem a bemutatandó jelenség kapott minél teljesebb értelmezést. Mindig a jelenségekre volt kíváncsi, nem csak a puszta tárgyakra. Együtteseket gyűjtött, nem elszigetelt dokumentumokat. Általában a jelenségek alakulását meghatározó okokat nyomozta, ezért figyelt az ember és természet, ember és ember viszonyára, a társadalmi kontextusra. Számos múzeumi gyűjtemény feldolgozását végezve térképezte fel az erdélyi faekék, guzsalyok, kandallók és kályhacsempék táji típusait, vette vizsgálat alá a népi tárgykészletet, arra keresve a választ, hogy milyen feltételek szükségesek a kulturális javak terjedéséhez, helyi változataik kialakulásához. Az anyagi műveltség csaknem valamennyi területén végzett esettanulmányokat, s különösképpen vonzották az alig kutatott magyar néprajzi tájak és témák.
Arról is meg volt győződve, hogy az értelmiségi ember számadással tartozik a társadalomnak, a közösségnek. Úgy érezte, kötelessége megosztani tudását. Az önmegvalósításon túl ez a meggyőződés vezérelte, amikor munkái publikálásán fáradozott. A „Néprajzi képeskönyv Erdélyből” című – életében utolsóként megjelent – művének képanyaga látható most a falakon, eredetiben. Féltő műgonddal bemutatva, elegáns prezentációban, életművének megkoronázásaként.
A 4000 rajzból válogatott 500-550 kép egyesített anyaga 2000 májusára vált kiállíthatóvá. Azóta sok helyen megfordult már, határon innen és túl, s mindig akadt valaki, aki beleszeretett, és egyengette útját.
Kós Károly a népi tudást az anyanyelv egyik formájának, az önkifejezés részének tekintette, s ennélfogva a néprajzot önismereti tudománynak.
Ismerjük meg hát mi is örökségét! A kiállítás megtekinthető Gyulán a Kossuth utca 13. szám alatt november 12-ig, munkanapokon 9-16 óráig. A belépés díjtalan.
