Az ember életének természetes velejárója a rosszkedv. Mondhatni szükséges rossz. Közhelyes lenne azt mondani, hogy a komor pillanatok nélkül nem tudnánk értékelni a jót, hiszen sokan azzal együtt sem tudják, ami viszont – ha belegondolunk – elég hülyén hangzik. Különleges képességünk van ahhoz, hogyha nem lenne rosszkedvünk, akkor kitalálnánk helyette valami mást, amit annak hívnánk. Különben is, ahhoz, hogy „beboruljon”, sokunknak elég egy rossz szó, mozdulat, állapot, elég a tél is hozzá. Pszichológus ismerősöm egyik tanácsa ilyen esetekben a szubjektív örömforrások felkutatása és alkalmazása. Magyarul: (persze, csak ha nem sért senkit) egyszerűen tegyük azt, ami jól esik.
Egyértelműnek hangzik, de ha komolyabban elgondolkodunk rajta, nem is olyan egyszerű megtalálni apró örömforrásainkat. Sokszor mélyen magunkba kell fordulni ahhoz, hogy ráleljünk a jó lehetőségekre. Kevés halandónak kell bemutatni a szex, az evés, és a többi ösztönből eredő élvezetet, hiszen ezeket az állatok is mívelik. Ahogy szokták mondani: nem kell hozzájuk sok ész. Nagyobb kérdés az, mihez van az embernek kedve, ha túl van az élet alapszükségletein. Ahhoz, hogy minőségi javulás álljon be mentális egészségünkben, sokszor elég egy jó könyv illata, egy kedves film főcíme, egy szívenütő dallamfoszlány, egy fohász a templomi csendben és... Magunknak kell tudni, kinek mi.
Mindenkinek fel kell fedeznie, mi javít kedélyállapotán, mit szeret csinálni, mit kell tennie, hogy ne csússzon a lelke visszaküzdhetetlen mélységekbe. Tegye azt meg minél hamarabb! Ugyanis az ember életének természetes velejárója a jókedv is.
