A szürke köpenyes, szemüveges ember az az ember.
Nem láthatod, s meglehet, ő sem tud rólad – mégis felelősséget érez irántad.
Az éjszakai lakótelepen surranó, villanó szemű zsákos, a Felvidék bocskoros csörtetője, a csontsovány drótostót fenyegető fölbukkanása nem az övé. A mesebeli utcácskák rémkiáltó lámpaoltogatója hidegen hagyja. (Most tél van, csend.) A harangot is ki megkondítja: nem a szürke köpenyes, szemüveges ember.
Mért van, ha nincs!
Embersége, humanitárius motivációi a télapóén innen, a tanáremberén túl.
Gyermekkorodtól kísérőd, apád, útjaid gondos igazgatója. Néki lámpást adott az Úr.
Mért nincs, ha van!
Ő fogta kezed, ahogy óvodába menet a síkos járdán bukdácsoltál, s ő mutatta az utat, ahogy felszabadultan tapostad a pedált hazafelé, miután nyári estéken búcsút intettél a nagyszülői háznak.
Most kora ősz van, didergő macskád fölcsapott farokkal reggelizni jelentkezik, a vonat tétovázik a szemközti töltésen, végül tovadöccen. Akkor, mintegy varázsütésre, elalszanak az utcai lámpák fényei. Lehunyja szemét a sok oszlop.
Ilyenkor tudható, a szürke köpenyes, szemüveges ember újra szolgálatba lépett.
