• Mikor született Csibor úr?
• 1912. október 23-án, az Oláhvároson, a Szilva utcában. Az egész család ide való. Édesapám kubikos volt, akkoriban gyalog mentek dolgozni talicskával, még Pestre is, de itt is csinálták a Körösöket, a partot. Édesanyám korán özvegyen maradt, csupa nők voltak a családban körülöttem. Nyáron, amikor nem mentünk iskolába, már tizenegy éves koromban odaadtak kanásznak a parasztokhoz.
• Csibor János húsboltját sokan ismerték itt a Kerecsényi utca végén. Az eredeti szakmája hentes volt?
• Tizennégy éves koromban elmentem hentes inasnak. Gullikné, egy özvegyasszony volt a mesterem, aki a tejcsarnokkal szemben lakott, de tizenhét évesen Stéberl Andrásnál szabadultam fel. Bevittek egy évre katonának a gyulai Huszárlaktanyába (Szent István út 38), szerették volna, ha tovább szolgálok, én azonban leszereltem és októberben jelentkeztem Stéberlnél munkára. Akkoriban az volt a divat, hogy ősszel felvették a segédeket, de a hentesek nyáron már nem dolgoztak. Na hogy vagy Csibi? kérdezte az öreg, mert így hívott. Köszönöm szépen főnök úr, mondtam, most szereltem le, jönnék dolgozni, ha van felvétel. Felvett és tíz évet töltöttem ott, nagyon megkedveltek, egészen bennfentes lettem náluk, úgyhogy a Brüsszeli világkiállításon is ott voltam, amikor az aranykoszorút elnyerte. Sok pénzt kerestem ott, olyan beosztásom volt, hogy vasárnap reggel is be kellett mennem a gyárba megnézni, hogy rendben van-e minden. Amikor 11 óra körül mentem haza, az öreg mindig ott ült az irodája előtt, a lócán borral, pohárral a kezében. Odahívott, megkínált és minden vasárnap adott ötven pengőt, ez majdnem egy fél fizetés volt. De Csibi – mondta – a munka úgy menjen, ahogy kell!
• Miért hagyta ott Stéberl András gyárát, ha annyira szerették ott?
• Közben letettem a mestervizsgát és úgy éreztem, hogy én is tudnék önállóan dolgozni. Beszéltem egy Wolf nevű ügynökkel, aki jónak tartotta az elképzelést. Megvettem ezt a portát, ahol most vagyunk (Kerecsényi utca 29), egy alacsony kis házzal, ablakai a földön voltak. Megrendeltem a gépeket is a budapesti Hungária Gépgyárnál és az építkezést Anka János vállalta fel 16 ezer pengőért kulcsátadással. Bementem a bankba (Gyulavárosi Takarékpénztár, Városház utca), a katolikus templom sarkán levő Winkler patika mellett és mondtam, hogy kellene egy kis kölcsön. Mivel nem volt kezesem, megkérdezték, hogy hol dolgozom. Mondtam, hogy Stéberlnél. Na, menjen haza és jöjjön vissza holnap délelőtt tíz órára. Másnap nem tudtam mire vélni, az igazgató nyitott ajtót, rögtön kérdezték, hogy mennyi pénzre van szükségem, amit meg is kaptam, lelkemre kötötték, hogy rendesen fizessem a kamatot. Kiderült, hogy megkérdezték Stéberl András véleményét, aki azt mondta, hogy az egész gyárát rám merné bízni, így lett meg a pénz. Áldja meg az Isten Stéberléket! Nagyon jó ember volt Stéberl András.
• Ez már a háború alatt történt, ugye?
• Igen, alig hogy kész lett minden, be kellett vonulnom katonának. Rajparancsnok voltam az orosz fronton és Ukrajnában megsebesültem, egy géppuskagolyó átment a kezemen és el is törte. Bevittek a tábori kórházba, le akarták vágni a kezem, de én nem engedtem, így aztán begipszelték és a szatmárnémeti kórházba szállítottak, onnan pedig áthelyeztek a gyulai kórházba. Felültem egy német katonai vonatra, de légitámadást kaptunk, mindenki menekült szanaszéjjel. Én is mentem, de elestem és a gipsz leesett a kezemről. Amikor vége volt a támadásnak, egy német orvos főhadnagy meglátta, hogy vérzek, behívott magához, nyomókötést csinált és mondta, hogy tetessem minél előbb gipszbe. Ez Gyulán meg is történt, amikor azonban az oroszok közeledtek a városhoz, mint katonát tovább küldtek Orosházára, de én itthon maradtam. Szerencsére, mert azt a szerelvényt, amivel mennem kellett volna, lebombázták.
• Ezzel vége volt a háborúnak?
• Nem, mert az oroszok be akarták indítani a Stéberl féle gyárat. Eljött hozzánk egy százados és kérte, hogy vállaljam el. Volt itt Gyulán egy Nyikita nevű orosz (első világháborús hadifogolyként nősült meg Gyulán), az volt a tolmács. Látták, hogy rokkant vagyok, ezért nem kellett volna dolgoznom, csak irányítani, de nem vállaltam. Másnap megint jöttek, mindent ígértek, az egész városban nem volt áram, csak az én házamban, úgyhogy végül beadtam a derekamat. Vezettem a gyárat, az oroszok szedték össze mindenhonnan a marhát, ott vágtuk őket helyben. Sózott húst készítettek, amit dézsákban szállítottak el, végül amikor ment tovább a front Németország felé, leállt a gyár. Az orosz százados hálából egy teherautónyi sót küldött, kosarakban rakták le az udvarunkban, nagy érték volt akkor, mert nem lehetett sót kapni.
• A háború után végre beindíthatta saját üzemét?
• Igen, kezdtem dolgozni, de nem sokáig, mert jött az államosítás. Akik voltak önálló iparosok, azok bementek a hatósági húsboltokba. A feleségem dolgozhatott a saját boltjában, mint alkalmazott, engem meg máshová helyeztek el. Stéberl Andrástól is elvették a gyárát, úgy dugtam be nekik húst titokban a Bagolyvár (Stéberl villa, Béke sugárút 50.), kerítésén, ahol laktak, hogy enni tudjanak. Volt két hold földünk az Ökörjárásban, azt műveltük, de szóltak, hogy lépjek be a tsz-be. Lépjen a fene gondoltam és otthon, kertészkedéshez fogtam. Százötven üveget tettem le, paprikát termesztettem. Végül a boltot bezáratták, a termeléssel felhagytam a tartalék pénzemen aranyat vettem Pesten – akkor olcsón lehetett vásárolni - és kimentünk Bécsbe lovat venni egy barátommal, mert nem volt itthon ló. Szentgothárdon egy fodrász mondta meg, ki az, aki pénzért átvisz bennünket a határon. Nagy nehezen átmentünk, megvettük a négy lovat, de még osztrák területen az oroszok elvették tőlem a jobbikat. Így aztán hárommal érkeztünk haza, nekem egy maradt. Erdőkitermelések folytak Gerlán, meg a környéken, ezért csináltattam Márkus kováccsal egy négykerekű kocsit és az egy lóval hordtam a fát, kukoricával fizettek a fuvarért. Azután megint csendesedett a helyzet és kiadták az ipart, de én nem kaphattam, mert nagyüzemnek számítottam.
• És mihez kezdett, amikor végleg megtiltották az ipart?
• Akkor hozzáfogtam disznót vágni feketén, csináltam a kolbászt, eladtam, szállítottam Pestre, de ipar nélkül. Füstölőm is volt, méghozzá emeletes, ki volt írva, hogy „Füstölést vállalok”. Nagyon sokat füstöltem, a sok füsttől, a gégém megbetegedett, de a kórházban nem tudtak meggyógyítani, végül a Szaniban (Tüdőkórház) kaptam olyan gyógyszert, ami helyre hozott. Amikor vége lett a betegségnek, bementem a főorvoshoz, aki azt mondta: Ide figyeljen Csibor úr! Ha nem akar a felesége után menni – ő akkoriban halt meg – akkor maga ezentúl ne dolgozzon semmit! Én ezt meg is fogadtam és azóta itt vagyok!
• Ez mikor történt?
• Húsz éve, nyolcvan éves koromban, azóta nem csinálok semmit, úgy értem, nem mentem sehová dolgozni.
• Csibor úr, a munkáján kívül mivel foglalkozott szívesen?
• Nagyon szerettem a motorkerékpárokat meg az autókat. Távolsági motorversenyző is voltam, pl. Gyuláról indultunk a Balatonhoz, mérték az időt, volt első, második és harmadik helyezésem is. Az első motorkerékpárom egy cseh Jawa volt, az első autóm pedig egy használt Skoda, de volt Opelom négy is. Akkor még kevés embernek volt autója Gyulán: Gyarmati doktornak, Bujdosó állatorvosnak, Fehérvári doktornak, főleg az orvosoknak. 86 éves koromig volt jogosítványom. Most itt van ez a kis elektromos kerékpár, de nem szeretek vele járni, mert lassú, elalszik rajta az ember. Hozzá voltam szokva a sebességhez.
• Egy ilyen nagy élettapasztalatnak a birtokában mit tud mondani a mostani fiataloknak?
• Három rendszert értem meg és azt mondom, hogy a három közül a Horthy-rendszer volt a legjobb. Bár nagyon szegény világ volt, de aki szeretett dolgozni, az megélt. Én nem szeretnék most fiatal lenni, mert ma azt mondják, hogy nincs munka, pedig dehogy nincs. Akkoriban, ha valakinek volt egy kis kertje, nekiállt rajta termelni. Úgy látom, hogy ma a fiatalok nem nagyon kapkodnak a munkán, ha a szüleiknek van jövedelmük, akkor jól érzik magukat otthon, tévéznek, kocsiznak és várják a jussot. Nem úgy, mint én, akit tizenegy évesen kanásznak adtak, bizony megtanultam az életet. Majd eztán élik még a keserű világot! Ezt üzenem.
