Vajon melyünkkel nem fordult még elő, hogy kedvenc íróját olvasva homlokára csapott: de hiszen épp így gondolom magam is! Hogy egy finom metszésű, érzéki mondattól elbűvölve hasára ejtette a könyvet: pontosan ugyanez történt velem is. Hogy fölkiáltott: mondhattam volna én is!
Szerb Antal mondta Adyról: ő volt, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani.
S mily szép, ha mindezt egy lány teszi.
Mondjuk, egy karcsú barna lány, akihez egykor kegyes volt a Mindenható, hiszen nem használ pirosítót, és még így is. Valamint a bonuszok, miket ugyan lajstromozni nehéz, mégis férfiúi kutyakötelesség: harapásra ingerlő száj, sokat sejtetőn gömbölyödő kunhalmok, korlátnak támasztott magányos farmerfenék.
S mily korszerű – Ady úgy mondta volna: modern –, amikor mindezt telefonba. És friss fővárosi levegő, és vonatzene.
Elmondta hát mindenkinek.
Azért (ajakcsücsörítéses nyomaték) vedd meg (hang emelése, kérlelhetetlen szigorral nézés), mert (ujj magasba bökése, ha volna hozzá kedv, de jaj, nincs, legbelül gyilkos indulatok forrnak) éhes vagyok (sikítás, elmaradt vessző) bazmeg (hörgés).
Türelmetlenül korgó, másnapos gyomrunkra – akárha szívre – szorítva kezünk, alig láthatón helyeselve belépünk a Keleti pályaudvar bomlófélben is elbűvölő szentélyébe
