Az emberek azt hiszik, hogy csak nekik van rossz vagy jó napjuk, hajtós vagy unatkozós időszakuk. Pedig ez nem így van. Nekünk, kutyáknak sem egyforma minden napunk. Nekem például a múlt hét vasárnap különleges nap volt. Ha skatulyába kellene raknom, akkor a „fárasztó napjaim” skatulyába kerülne. De tartsunk sorrendet, és elevenítsük fel, hogy mi és hogyan is történt?
Nagyon zokon vettem, hogy reggel üres maradt a tányérom, nem kaptam meg a nekem járó, szokásosnak is nevezhető reggelimet. Azon dohogtam, hogy érdemes vajon ilyen helyen házat őrizni, ahol a kutyafiának még reggeli sem jár, amikor hirtelen jókedvre derültem. A gazdám jött, kezében a nyakörvemmel és a pórázzal. Ez jót jelent. Nagyon jót! Jobb is, mint a reggeli. Korán reggel sétálni menni!!! Ez a kutyák álma, a vágyak netovábbja!
Aztán még nagyobb öröm ért, amikor beszálltunk az autóba. Gondolataimban egy nagy rét jelent meg, ahol rengeteg megjelölhető fa, szagok, szagok és megint csak szagok várnak. Már a gondolattól is elöntött a forróság. De nem! Most nem nagy rétre mentünk, hanem egy olyan helyre, ahol eddig még nem jártam. Amikor kiszálltam a kocsiból, első dolgom volt felderíteni a környéket. Rengeteg kutya szagát éreztem, aztán láttam is néhány kollégát. Ők is izgatottak voltak, és velem együtt mindannyian egy elkerített részre igyekeztek. Ott aztán izgalmam a tetőfokára hágott. Rengeteg kutya és rengeteg gazdi volt ott, sok sorstársam ketrecben ült vagy feküdt, többen pórázzal a nyakukon várakoztak, és persze ismerkedtek, ismerkedtünk. Alaposan körbeszaglásztuk egymást, és igyekeztünk minél többet megtudni az alkalmi partnerről. Persze a gazdik elrángattak egymástól bennünket, mivel ők semmit sem értenek szokásainkból. Mi a szagokból mindent tudunk. Tudjuk azt is, hogy ki az, aki ideges, ki az, aki izgul, ki az, aki társra vágyik, és még hosszasan sorolhatnám. Ahogy múlt az idő, egyre feszültebbek lettünk, mert éreztük, hogy gazdáink is izgulnak. Voltak olyan kollégák, akik egy elkerített területen álltak, aztán futottak, majd megmutatták a fogaikat, meg mindazt, amit az ott álló idegen ember akart. Én meg vártam.
Nagyon sokan voltak, jöttek-mentek az emberek, egyre többen megnéztek engem is. Aztán azt hallottam, hogy az egyik ember azt mondja a másiknak: „Nézd, ez olyan, mint Yoda a plakáton!” A másik is rám nézett, és azt mondta: Tényleg. Aztán lefényképeztek. Később újabb emberek jöttek, és a beszélgetés megismétlődött. Úgy gondoltam, hogy nem hagyhatom kétségek között őket, ezért kutyajelzésekkel tudatom, hogy én nem csak úgy nézek ki, mint Yoda, hanem ÉN VAGYOK YODA! Igen ám, de az emberek, akik olyan büszkék arra, hogy milyen sokat tanultak, meg hogy milyen sokat tudnak, igazából buták. Hiába vetettem be mindent, hogy értésükre adjam, nem sikerült. Nevettek, fényképeztek és továbbmentek. És ez így ment még sokáig. Aztán én is bementem a kijelölt területre, engem is megnéztek, megtapogattak, megnyomkodtak, majd amikor végeztünk, elsétáltunk. A gazdi örült, csak azt nem értettem, hogy miért? Az persze jó, hogy már majdnem egy fél napot együtt töltöttünk, de az egyáltalán nem öröm, hogy eddig még semmit sem ehettem. Az az igazság, hogy éhes voltam. Márpedig aki éhes, az nem tud feltétlenül örülni még a kutyatársaságnak sem. Nem ellenkeztem tehát, amikor a gazdi visszavitt az autóhoz, beültünk és hazahajtottunk. Aztán végre hozzájutottam a jól megérdemelt reggelimhez. Miután a kutyaetikett szabályai szerint két pofára befaltam mindent, majd kiittam a vizestálamat is, elégedetten heveredtem le az előszobában. Így teli hassal a nap történései sokkal szebbnek látszanak. Remélem, nem kell sok fát megjelölnöm a következő kutyakiállításig…
