A hó sok örömöt, ugyanakkor sok bosszúságot is tud okozni. Egy hajlék nélkül élő ember, egy napestig havat lapátoló munkás, egy országot járó autó sofőrje vagy egy éjszakai műszakból hazatérő hókotró munkás valószínűleg nem gondolkodik el a régen nem látott szakadó hó szépségein, és ez abszolút érthető is. Persze, kinek van kedve átázott-fagyott zokniban, netalán árokba csúszva vagy a beszakadt tető javítása közben gyönyörködni a havas tájban.
A hó azonban tőlünk függetlenül leesik, és betakarja a világot. Hermelinpalástként befedi a szennyet, a téli utak szürkeségét, és a tisztaság színének jelképével ünneplőbe öltözteti a várost. Tüdőnkben ilyenkor portalan, kristálytiszta a levegő. Nappal szikrázva ad plusz fényt a téli sötétségtől megfáradt lelkünknek. Estére sárga fénnyel pislákoló mézeskalács házikókká változtatja lakhelyeinket. Kicsit megváltoztat.
Általa megtanuljuk becsülni hajlékunk nyugalmát, megtanuljuk megérteni azt, akinek még egy kis háznyi meleg sem jutott. Jobban figyelünk egymásra az utakon, óvatoskodva, finom lépésben haladunk egymás mellett. Eleséget szórunk a madaraknak, hóemberépítés közben időutaznak a felnőttek. A szomszédok együtt lapátolnak, egy vadidegen ember spontán megtolja elakadt autómat. Megpróbálunk emberek lenni, mert katasztrófa idején könnyebb. Legalábbis megpróbálni.
Talán azért, mert a hópelyhek pont olyanok, mint mi. Az ő földi életük is rövid, és hosszuk ugyanattól a teremtőtől függ, mint a miénk. Közelről nézve nincs még egy ugyanolyan, a hópelyhek is különböznek, akár az emberek. Távolabbról nézve viszont őket sem különbözteti meg senki egymástól, ahogy minket sem. Egy hópihét önmagában észre sem veszünk, tömegével viszont lehet katasztrófa…
Vagy csoda.
