• Ha Gyulán valaki táncművészetről beszél, aligha gondol másra, mint a néptáncra. Te viszont gyulai létedre úgy lettél táncművész, hogy nem valamelyik nagy presztízsű néptáncegyüttes tagja vagy.
• De alapvetően jó ez a gondolat, az én táncos gyökereim is a néptánchoz kötődnek. Lelkem mélyén viszont mindig tágabb perspektívában akartam foglalkozni a tánccal. És hát a szó szoros értelmében vett hivatásos táncos már Budapesten lett belőlem, amikor az általános iskoláim befejezése után a fővárosban tanultam tovább.
• Közelebb nem találtál iskolát magadnak?
• Úgy hozta az élet, hogy nem tudtam, hová menjek továbbtanulni tizennégy éves koromban, amikor az általános iskolát befejeztem. Még nyolcadikosként voltam az Erkel gimnáziumban egy nyílt napon, gondoltam, hogy oda felvételizek, de nem éreztem azt a tüzet, amire vágytam. Az Erkel egy menő dolog Gyulán, amiből én a bátyámon keresztül egy csomót megismertem, de valahogy az iskola falai között mégsem éreztem, hogy ott lenne a helyem. És hogy őszinte legyek, a tanulmányaim sem voltak annyira jók, hogy biztos lehettem volna abban: engem oda gond nélkül felvesznek.
• Az ember ritkán ismer be ilyesmit.
• Sosem voltam a hagyományos értelemben jó tanuló, nem szerettem magolni, még az íróasztalom fölé a szüleim által felakasztott színes virágmintás szorzótábla sem kötötte le a figyelmemet. Zongoráztam a zeneiskolában – azt, hogy ezt abbahagytam, a mai napig bánom. És hát nagyon szerettem a mozgást. Ezt tudta az ötös iskolában tanító édesanyám egyik kolléganője, Fábián Andrea, aki adott egy telefonszámot, hogy keressük meg a fővárosban a Táncművészeti Főiskolát.
• Ekkor neked volt már bármilyen táncos múltad?
• Igen, persze. Andi a néptánctanárom volt, én ugyanis akkor már jó pár éve táncoltam Gyalog Lászlónál. Mondhatnám, hogy a Körös Táncegyüttesben, de ez így túlzás lenne: a nagy együttesnek csak egy elképesztően rövid ideig, egyetlen külföldi turné erejéig voltam tagja. De az utánpótlásba jártam, rendszeresen, és már-már fanatikusan.
• Ez alatt mit értesz?
• Azt, hogy bár sok mindent csináltam – az előbb már említettem, hogy zongoráztam, emellett rajzoltam, tűzzománcoztam és úsztam –, de a tánc volt az egyetlen, ahová mindig elmentem, akár lázas betegen is. Ide mindig úgy mentem, hogy százszázalékosan oda tudtam tenni magam, és ez volt az a hely, ahol én sikereket tudtam elérni. Amikor vége lett a mi foglalkozásunknak, és utánunk jöttek a nagyok, a Körös Táncegyüttes, én a legtöbbször ott maradtam, néztem őket, és nagyon vágytam közéjük…
• Ez egy hiábavaló vágyakozás maradt?
• Nem. Az egyik alkalommal, amikor így, a mi próbánk után néztem őket oldalt, a zongorának támaszkodva, Laci bácsi kiszólt: „Petra, gyere beljebb”. Bementem, én már átöltözve, a tiszta ruhámban, ők ott ültek a színpadon, porosan, izzadtan – és akkor azt éreztem, hogy közéjük tartozom, bár ez kimondva soha nem volt. Akkor elkezdtem velük próbálni, és egy lengyelországi út előtt azt mondta Laci bácsi, hogy arra a fellépésre már én is utazom velük. És azon az egy úton, akkor tényleg az együttes tagja voltam, ami nagyszerű élmény volt.
• De miért korlátozódott erre az egy alkalomra?
• Mert addigra engem már felvettek Budapestre, a Táncművészeti Főiskolára. Igazából nekem ezen a lengyelországi turnén is már inkább Budapesten jártak a gondolataim.
• Ez érettségi után volt?
• Nem, általános iskola után.
• Ez elég különösen hangzik.
• Pedig semmi különös nincs benne, a táncosképzésben ugyanis a középiskola és a főiskola részben összecsúszik. Szervezetileg van a Magyar Táncművészeti Főiskola és van a Nádasi Ferenc Gimnázium. Mi természetesen a gimnáziumba mentünk, ez rendes négyéves képzés, de már a gimnázium harmadik osztályától oktatják a főiskolai szakmai tantárgyakat, gyakorlati és elméleti képzés is van. Szóval nekünk már volt főiskolai indexünk, miközben még nem volt érettségink.
• Azt hogyan fogadtad, hogy a fővárosban fogsz tanulni, hogy felkerülsz egy kisvárosból tizennégy-tizenöt évesen?
• Viccesen hangozhat, de nagyon komoly: az volt az első benyomásom, hogy ennek az épületnek van egy illata, és abban én otthon érzem magam. Aztán az is kiderült, hogy éppen abban az esztendőben indul a néptánc-színházi tánc tagozaton képzés – ilyen négyévente van, szóval nagy szerencsém volt. A fővárossal önmagában egyébként nem volt nagy gondom, vannak budapesti rokonaim, akikhez rendszeresen jártunk. Az iskolában voltak tanárok, akik nemcsak oktattak, hanem neveltek, fel is karoltak. Kiemelném közülük Zorándi Máriát, a néptánctagozat tavaly elhunyt vezetőjét, ő mindenki anyukája volt.
• Már akkor tudtad, hogy kész, te táncos leszel?
• Nem tudatosult bennem, hol is vagyok, mentem az órákra, tettem a dolgokat. De mindenképpen erre az időszakra tehető, hogy szakmailag, hogy úgy mondjam, kinyíltam. Míg addig csak a néptánc érdekelt, felfedeztem a táncművészet számos nagyon érdekes, nagyon vonzó területét.
• Ha jól számolom, húszévesen már diplomás is lettél – majd nyomban az egyik legismertebb magyar táncprodukcióhoz kerültél.
• Igen, a diploma megszerzéséhez a mi főiskolánkon is kellett szakdolgozatot írni, de emellett volt egy vizsgaelőadásunk is az Erkel Színházban. Ezt követően jelezte Román Sándor a főiskolának, hogy néhányunkat felvenne az Experidance-be. Nekem akkor már régi álmom volt, hogy odakerülhessek, láttam néhány produkciójukat, és félelmetesen jó volt, amit csináltak. Emlékszem, vettünk egy sört az Andrássy úton a vizsgaelőadás után, de amikor hazaértünk, nem ittam meg, mert tudtam, hogy másnap be kell mennem hozzájuk, és akkor épp fogynom kellett.
• És egyből a nagy együttesbe kerültél?
• Nem, ekkor egy Apassionata-időszak kezdődött az életemben. Egy nyolchónapos lovasshow-ban dolgoztam, svájci, osztrák és német helyszínekre utaztunk hétvégenként. Majd hétfőn hazautaztunk, és be lehetett járni a nagy együttesbe a tréningekre. Én természetesen bejártam, nemcsak ezekre, hanem az előadásokat megnézni is. Ezt az időszakot egyébként nagyon szerettem, imádom a lovakat, még akkor is – és ezt mindenképpen el szeretném mesélni –, ha az egyik ilyen alkalommal a világ állítólag legkisebb pónija megharapta a vádlimat. Ez a program azért is különösen a szívemhez nőtt, mert volt benne egy flamenco szólóm az első felvonás végén, ami nagyon közel áll hozzám, a szakdolgozatomat is flamencóból írtam.
• Mi történt a nyolc hónap letelte után?
• Én tudtam jól, hogy ez a lovasshow egy lépcsőfok lehet a nagy együttesbe. Ekkor egy nagy átalakulás ment végbe, a csapat fele kivált a társulatból. Mi a társaimmal, akiket akkor leszerződtetett az Apassionatából, új energiát, új lendületet vittünk az Experidance-be. Akkor csináltuk meg a Szeget szeggel című előadást, ami tükrözte a végbement változások hangulatát. A második évadra maradtam, és úgy érzem, akkorra részese lettem mindannak, amit az Experidance jelent.
• Sőt, nemcsak részese voltál, hanem hamarosan főszereplője is…
• Igen, a következő évadban, 2009-ben kaptam egy olyan szerepet, amit kifejezetten rám írt, illetve rendezett Sándor. A Végzet Asszonya karakterét alakítottam a Boldogság 6909 című darabban, amely a két kort hasonlítottuk össze. A mai fiatalság őrületét, a nők és férfiak egymáshoz való viszonyát, a társas kapcsolatok változását igyekeztük megjeleníteni. Ez egy hatalmas lehetőség volt, és úgy érzem, abszolút sikerült helyt állnom. Persze talán azért is, mert az egy negatív karakter volt, és gonosznak lenni mindig könnyebb, mint jónak. És nekem is valahogy testhezállóbb karakter, például az 1001 év című előadásban is az ördögök világában játszottam.
• Mi volt a folytatás?
• A pihenés. Ebben az időszakban én túlfeszítettem a húrt, miközben olyan látszólag lényegtelen dolgokat is csináltam, mint hogy megtanultam gólyalábazni. Le kellett állnom, pihennem kellett egy félévet.
• És mostanra véget ért ez az időszak?
• Igen, ugyanis az újratöltődésnek ebben az időszakában, és ebben is van biztos valami sorsszerűség, lehetőségem nyílt, hogy az Új Magyar Táncszínházhoz csatlakozzam, így most ennek a Baranyai Balázs által vezetett fiatal társulatnak vagyok a tagja. A nagy mélységek után ez most egy nagyon jó periódusa az életemnek. Megjártam magamban, magammal a poklok poklát – de hiszek abban, hogy mindenki megjárja, akinek feladata van. Szóval most van egy nagyon jó időszakom, nagyon sok pozitív impulzus ért, már csak azért is, mert sok olyan fiatallal dolgozhatok itt együtt, akik Zorándi mesternő tanítványai voltak. Nagyon ígéretesnek tűnik a dolog, olyan emberek fémjelzik a munkát, mint például a koreográfus Zsuráfszky Zoltán.
• A pihenés fél éve hogyan telt?
• Gyulán voltam, azt mondhatom, és ebben a helyzetben különösen indokolt azt mondani, hogy hazamentem. Már tudtam korábban is, hogy nekem le kell állnom, de ahhoz, hogy ez sikerüljön, ehhez ki kellett lépnem mindenből, a szteppvasas cipőmből, az izzadt cuccaimból, mindenből – és ez nem sikerülhetett volna Gyula nélkül.
• Sok mindent köszönhetsz a városnak.
• Anyai nagypapám Balla Tibor, akit többen ismerhetnek Gyulán, hiszen sokat foglalkozik a város történetével. Nagyon örülök, hogy gyulai származású lehetek, és nagyon büszke vagyok arra, hogy egy ilyen családba születtem. És fizikailag is nagyon jó az a környezet, ahol lakunk, a Körös közelében, nyáron kajakoztam, úsztam szinte minden reggel. És az épületeket is másként láttam most, illetve megláttam olyan épületeket is, amiket eddig nem. Az otthon töltött időszak végén már éreztem, hogy nemcsak hangulata, hanem lelke is van ennek a városnak.
