Thomas Mann-nak
Nem fogjátok elhinni, mesélte Attila, mi történt nejemmel és velem. A múltkor – tizenhét éve – a Tisza mellett nyaraltunk, amikor egy csillagfényes este, a nyaralóövezetben sétálva, gyönyörű, seggig érő hajzuhatagra lettünk figyelmesek. A szépség lenyűgöző megnyilvánulása megtorpanásra késztett bennünket. Csodálatunkat fokozta, hogy a kicsi lány – mert kétség sem férhetett hozzá: kislányról van szó, hétéves-formáról – állva pisilt, s a megkönnyebbüléshez vesszejét is igénybe vette. A meztelen kislány ugyanis – ahogy dolga végeztével megfordult, és futásnak eredt, ez immár félreérthetetlenül kiderült – kisfiú volt. Gondolkodóba estünk, de még pirkadatra sem tudtunk biztos választ adni, hanyag, netán deklaráltan fodrászellenes szülők gyermeke volt-e a látott tünemény, esetleg apró rockerhez volt szerencsénk, ne adj isten holmi görög isten teremté őt e lédús világra. Nyugtalanságunk valamelyest enyhült, amikor évekkel később – tizenöt éve – árvíz idején is volt szerencsénk látni őt. A vízparton állt, és azt kiáltozta: kisdisznó, kisdisznó. S láss csodát: az eszetlenül vágtató folyó, a sok egyéb érdekesség mellett, egy méretes ponttyá fúvódott kismalacot görgetett a felszínén.
Hogy mért meséltem el mindezt nektek, emelte ránk tekintetét bölcsen Attila. Hogy ne legyenek kétségeitek afelől, az életben érik hökkenetes meglepetések az embert.
