Jó néhány évvel ezelőtt a Körös túlsó partján nyaraltunk, tágabb családostul, és ilyenkor az van, hogy amikor a hülyegyerekek kirohangálták magukat a gát oldalában, majd többször meglovagolták sörtől kimerült faterjukat, ha az aludni kívánt a hőségbe fonnyadt délutáni órákban, büfébe kell menni – kóla, palacsinta, jégkrém. Aznap a palacsinta volt soron, apáink pompás adaggal tértek vissza a pulttól, mint morzsik a verandán, hevertek az elalélt testek a műanyag tányéron. A bőség megnyilvánulása mindenütt: testes dzsemkockák, sűrű cukorbevonat, a kezekben égő nem drága cigaretta füstje.
A krach akkor ütött be, amikor unokaöcsém féltő gondoskodással egymaga puszilta be a rendelkezésre álló adag kétharmadát, minek nyomán hamarosan hosszabb távollétre kényszerült, amiben jóságos nagybátyám volt segítségére. Visszatérve, miközben porcukorsápadt fiát szertartásosan a sörpadra fektette, megjegyezte: a gyerek üresnek tekinthető, mit több, az első palacsinta – egy gyanútlan lekváros – egészben jött ki. Ezt egy esetleges újabb haszon reményében rögtön fel is kínálta az eladóhölgynek, aki azonban nem élt a lehetőséggel.
Hogy is lett volna másként, a tőkéről akkor még Marx, jobb esetben a törökzugi szőlős jutott a felnőtt eszébe. Sehol volt még az emberiség gyümölcsöző virágkora, a kapitalizmus.
