Épp sorban álltunk a büfénél, amikor Kelemen savanyú ábrázattal odalépett, és közölte, hogy bocsi, srácok, de elmarad. Vagy legalábbis el kell halasztani, az apja üzeni, hogy nem alkalmas a pillanat. Fél órával azelőtt keltem, nem volt erőm ellenkezni, ugyan mit zavarnánk egy pár órás társasjátékkal, pedig valahányszor átíródott a megálmodott forgatókönyv, mindig a tiltakozás volt az első reakcióm. A szelíd csökönyösség odahaza a legszigorúbb tiltás dacára is meghozta az eredményét, ehhez képest egy nem alkalmas pillanat nem tűnt áthatolhatatlan akadálynak.
Különösen eredményes volt a mozgalom nagymama házában, ahová, ha apáék munkában voltak, napközi után mentem, és percek alatt kirimánkodtam a tejlevest, amiről nagyapa mindig elmondta, hogy ő sok helyen megfordul, de ilyet, higgye el nagymama, se Leningrádban, se másutt, de még csak hasonlót se, pedig ahogy nyelt, leginkább leírhatatlan szenvedés tükröződött az arcán. Gyakran velem tartott Bereczki is, akiről mindenki tudta a suliban, hogy az apját áthelyezték, mert a baromfiban, ahol dolgozott, ő húzta a negyedik számot a lottósorsoláson. Élőben adta a Kossuth, Békés megyéig utaztak a rádiósok, hogy közvetíthessék a műsort, és amikor Bereczki apja kiemelte a gömböt, büszkén bemondta az orra alá dugott mikrofonba, hogy hatos, de nyomban korrigált, a faszt, kilences. Bereczki egyszer megsúgta a lövészárokban, hogy nem pontosan így történt, a szülei ugyanis leginkább elváltak, és hogy ezért neveli a nagyi, viszont a faterja egy ideje tényleg nem a baromfiban dolgozik. De nem beszélhettünk többet, folytatódott az öldöklő küzdelem: a nagykapun már özönlöttek be a tankok és a Wehrmacht, a körtefán villámgyorsan kúsztak le a deszantosok, oldalról, a fás szín felől pedig pirospozsgás muszka legények vonultak tömött sorokban, hogy nekirontsanak a nagymama udvarára tolakodóknak. Bár ők a mi táborunkba tartoztak, egy háborúban sajnos sose lehetett tudni, mi a pálya, ezért Bereczki rendszeres logisztikai ellenőrzést tartott a fás szín meg a műhely környékén, míg rám a vezéri teendők maradtak, szalutáltam az üst mögül, és üdvözöltem a tyúkszaros téren fölsorakozó egységeket.
Ha esős idő volt, a tisztaszoba lett a harcmező, és a kis távirányítós harckocsi vidáman szlalomozott a parkettán. Nagyapa hozta a kiküldetésből, rá volt ragasztva egy matrica: T-34. Tavasszal kaptam, a várost átszelő csatorna fölött már köröztek a gólyák. Mással is meglepett, hol címeres jelvények és színes kártyák kerültek elő a bőröndből, rajtuk szépen rajzolt nagysapkás tisztekkel, hol naptár és határidőnapló, de amikor Kelemen az egyik tízórai szünetben előkapott egy spirálfüzet nagyságú táblát, amin felnyitható ablakocskák voltak egy-egy csokival, és mindegyik csoki papírján vidám szovjet emberek integettek, fejkendős háziasszony portörlővel, dűlőúton zötykölődő traktoros, kártyázó katonák a fronton, visszavonulót fújtam. A megittasult Kelemen fokozta a parádét, mert nemcsak büszkélkedett a zsákmánnyal, hanem rázendített is, méghozzá a Himnuszra, az első sorokat énekelte, teli torokból és nagyon élesen, amire többen körbevettek bennünket, de elmaradt a közös nótázás a kovácsolásról meg a frigyről, megcsengették a jelzőt, menni kellett vissza a terembe, különben sem énekeltem jól. Kétségtelenné vált, hogy szerencsésnek mondhatja magát, aki Kelemennel egy csapatban versenyez a Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőn, aminek a regionális fordulóját a suli is megtartotta ősz tájt. Ekkor beszéltük meg a társasjátékot náluk, mert a háborúhoz már kicsit hideg volt. Komoly előkészületek után abban maradtunk, hogy a szafaris vadászatot vesszük elő, amit legalább ketten, legfeljebb nyolcan kellett játsszunk, ez így épp jónak tűnt, az meg, hogy a hivatalos szabály szerint a másik vadászt nem lehetett kiütni, annyi véres ütközet után garanciát jelentett a békés megmérettetésre, egyedül a számumtól, a tornádótól és a vad törzsektől kellett tartani. Bereczki kedvence a gepárd volt, Kelemen a vízilóért tette volna tűzbe a kezét, én az oroszlánra gyúrtam. Csütörtök este elalvás előtt az állatos albumot lapozgattam, különös tekintettel Afrikára, azon belül is a nagyvadakra, és azzal a tudattal ébredtem, hogy a nagynénik meg nagymama után Kelemenék fölött is sikerül diadalt aratnom, annyi vadállatot gyűjtök össze, amennyit csak bírok. Leverem őket az oroszlánnal.
Épp az álmosnak látszó Bereczkit faggattam, mit tud róla, tisztában van-e vele, hogy a latin neve Panthera leo, ami amúgy párducot jelent, a Panthera, a leót meg ismerjük a jégkrémről, amikor odalépett Kelemen, mondani, hogy mi van. És hogy sajnálja, de az apja elég ingerült, szóval most ez a helyzet, de majd biztosan találunk megoldást. Jobbnak láttam hallgatni, látva az elgyötört arcot, mint akit napokig vertek, vagy nem hagytak aludni. Egymásra néztünk Bereczkivel, aki üres kiflit vett, azt nyomkodta a dobozos tejbe. November volt, hideg.
Megyünk ki az iskolából, s mint mindig, ha apa jön értem, a hátsó bejáraton át távozunk. A gyönyörű zöld Trabant, amivel a Balatonra járunk, a kerítésen kívül parkol.
És tényleg fogja adni a tévé, kérdem a kapuhoz érve.
Fogja.
Kelemen balra, a lakótelep felé kanyarodik, az apja kíséri, széles léptekkel halad, nagy, húsos combja van, munkásőrcomb. Bereczki az ellenkező irányba, a nagyi felé tart, egyedül baktat, veri a vállára vetett táska az oldalát.
És megnézzük.
Megnézzük.
Hamar sötétedik. Puha gyerekcipők ütődnek a nedves aszfalthoz. Szarkalábas szemű pedagógusok kerékpárt tolnak.
És tényleg így fognak menni a katonák.
Mutatom a menést, az elképzelt és elvárt mozdulatokat, bal láb előrerúg, keményen leenged, jobb láb előrerúg, keményen leenged. A jobb karommal határozottan, fegyelmezetten hadonászok, mintha lekönyökölnék valakit, például az ellenséget. Gólyaléptekkel haladok a kocsiig. Az arcom merev és rezzenéstelen, gyászolunk.
Így fognak menni.
Esőfelhők, valahol sziréna zúg. Elképzelem a zenét, komor, vészjósló, mégis harsány és dicsőséges taktusok a katonazenekar előadásában. Orosz legények masíroznak a téren.
Az jó lesz.
Jó, mondja apa, ahogy kinyitja a hátsó ajtót, és hozzáteszi, hogy holnap kinézünk horgászni, az eső miatt. Felfrissül a víz, jobb a kapás utána.
Forrás: Élet és Irodalom
