Nem tudom, miért nem beszéltem soha arról a kínos érzésről, amit akkor, ott, az első kiránduláson, vagy inkább a másodikon, nem tudom. A panziótulajdonos, akit a megelőző telefonbeszélgetések alapján aggasztóan kifogástalannak ítéltem, az elvárásoknak megfelelően készségesnek bizonyult. Kiadta a kulcsokat, megmutatta a szobákat, s miután a cuccom ledobva azt kellett lássam, minden oké, minden és mindenki a helyén, felkerekedtem, hogy körülnézzek a településen. A térségből addig leginkább csak az úttörőtábor jutott nekem, a mosolygós szovjet bajtársak gondtalan életét ábrázoló fényképekkel a kiállított vagonokban. Volt mit bepótolni.
A tó szép volt, mint egy gyerekkori emlék. A távolban apró hajó csordogált a déli part felé, a kövezetnek hullámok csapódtak, a móló oldalában hattyúk nyújtogatták a nyakukat. A kukoricáson túl kisebb tömeg verődött egybe: a strand füvén egy óriás harcsa volt kiterítve.
Eszembe jutott, hogy az előző évben, mielőtt hazajöttünk volna, négyen, kézfogózva még egy utolsót ugrottunk a tengerbe. Nem rikkantottunk, nem volt búcsús hejehuja, csak behunyt szemmel bele, a szikláról. Nem tudom, miért nem beszéltem soha arról, hogy akkor, a repülés közben azt zsolozsmáztam magamban, Körös, jövök. Volt idő rá, sokáig zuhantunk.
Úgy feküdt a falatozók előtt a gyönyörű állat, akár egy baleset magatehetetlen áldozata, akinek mindkét karját tőből amputálták, és ha mozdult, szánalmas vergődés volt, mintha a csajában lubickolna egy boldog ember.
Érintetlennek tűnt, sehol a vágóhorog nyoma, vagy bármilyen sérülés, mintha egyik pillanatról a másikra került volna a partra. Az előbb még itt, aztán hirtelen ott, átmenet nélkül. Leereszkedtem mellé, de nem volt kedvem fotót készíteni róla. A méretein gondolkodtam, a súlyát latolgattam, és Bence hetekkel korábbi telefonja jutott eszembe, miután éjjel kikínlódták a román határnál a félmázsás ragadozót, és a diadaltól remegő hangon darálta a kaland részleteit, az őrületes erőt, amely a kibelezett csalihal felszippantásakor valósággal szétrobbantotta a horgászbotot. Atavisztikus volt ez a kapás, nem tudja, felfogtam-e, atavisztikus, és amikor visszakérdeztem, mintha csak játékosan tenném, olyan-e, mint ahogy a szerelem érkezik, rövid csönd után érkezett a válasz, hogy hát végül is: ja, olyan. Na meg hogy tartsam szem előtt, a harcsa intelligens állat, tudomásul veszi, ha nincs tovább, sőt, kapaszkodjak, amikor hatan, ő maga például egyenesen a szájába nyúlva cibálták fel a meredek gátoldalon, a vaksötétben, meg se moccant, totál átengedte magát a foglyul ejtőinek. Így botladoztak vele, a boldogságtól rikoltgatva, a csúszós parton, a Nivához.
A közeli bódéban kövér horgász sörözött, fogadta a haverok gratulációját. Könnyű szél hozta az alga szagát, meleg, kora nyári szél. Sötétedett, mire visszaértem a panzióba. A tulaj éppen pezsgőt bontott, majd söröket helyezett a pultra, és érteni vélte egy félrészeg diáklány poénjait. Amikor engem is kiszolgált, elmondta, hogy leginkább a partikat csípi, és hogy mostanság drum n' bass-ben utazik, de a súlyosabb jungle is bejön neki. Legutóbb konkrétan a belassult Trickyn volt, akiért amúgy Belgrádba is leugrik, ha kell. Az eget színes fénynyalábok pásztázták, ezt látva bólogattunk, hogy de fasza, jön a nyár, és amikor egy újabb korsót tolt elém, biccentve, hogy a cég ajándéka, valaki nálunk is feltekerte a volumét.
Éberen aludtam, hajnalig egyáltalán nem jött álom a szememre. Egyszer, még pirkadat előtt, fékcsikorgást is hallottam, majd közvetlenül utána felbőgött egy motor, mintha valaki csajok előtt produkálná magát.
Másnap délelőtt megint útnak indultam, némi szellőztetés, de ezúttal nem a partnak, hanem a város széle felé vettem az irányt. A bicikliúton mentem, ami a tó körül visz. Fényes, hűvös szombat délelőtt volt, csak az autók suhantak, de azok folyamatosan, a főúton egyetlen biciklist kellett elengednem, egy fejkendős néni csengetett rám, gyalogos sehol, egyedül jártam.
A túloldali zöld tábla feliratát silabizáltam, amely túrára invitált a kilátóhoz, ahonnan belátni a Balatont és a környező tájat, amikor hívtál. Épp a szokásos dolog jött elő, a de jó lenne ott fenn együtt, a tartalmatlan ragaszkodás, mert mindig ez volt, mindig ez talált meg, valahányszor elutaztam. Állni a Madarasi Hargitán, kémlelni a Dunát a pozsonyi parlament előtt, vagy a munkácsi várnak vetni a hátam, mindig ugyanazt jelentette, ezt a gyámoltalan vágyakozást, hogy de jó lenne együtt, ahol éppen vagyok.
Siettem is közölni veled, de nem hiszem, hogy emlékszel rá, talán épp ez nem jutott el hozzád. A Pestre tartó gyorsvonat beérkezése elvágta a beszélgetés fonalát, a hangodat, amely egyébként is kissé kelletlennek tűnt, recsegés váltotta fel, összezuhant a térerő, és mire a reménytelenül hosszú kocsisor elvágtázott mellettem, már csak az üres sípolás maradt a pici hangszóróban.
Nem tudom, mért nem beszéltem soha arról, hogy akkor úgy gondoltam, ezzel a technikai malőrrel egy újabb ingerült társalgást úsztunk meg. Azt azonban tudom, hogy ebédidőre járt, és bár cseppet sem voltam éhes, igyekeznem kellett, mert a tulaj felhívta a figyelmünket, hogy kajálni pontosan kéne, náluk rend van, de ne értsem félre.
Amikor visszafordultam, vettem észre a halat.
Sose láttam azelőtt ekkora busát, közelről legalábbis biztosan nem. Nem volt igazán hosszú, nem érzékeltem a nagyságát, de a kereksége és tömörsége kapitálisnak mutatta. A bicikliút menti fűzfák alatt feküdt, mozdulatlan volt, és fehér, a félig nyitott szájban legyek rajzottak. Kidobta egy hullám, vagy a felelőtlen fürdőzésre fizetett rá, nem lehetett eldönteni. Nem tudom, miért nem beszéltem neked soha arról, hogy egy pillanatra ugyan megtorpantam, mert a látvány több volt, mint megdöbbentő: ijesztő, vagy inkább rettenetes. Valójában azonban nem éreztem komolyabb megrendülést, igazság szerint szemernyit se.
Semmilyen sajnálatot vagy együttérzést sem éreztem, nem tudom, miért nem. Csak azt a kínos, nyugtalanító érzést, azt tudtam volna valahogy. De azt sem, sehogy sem.
Forrás: Élet és Irodalom
