Hogy miért is? Számtalan jellemző dolgot említhetnék, de tekintve, hogy a történelem az egyik hobbim, onnan veszem a példát. Merthogy szinte példa nélküli, ahogyan mi viszonyulunk saját történelmünkhöz, eredetünkhöz, magyarságunkhoz. A legtöbb nemzet rendelkezik valami elegáns eredetmondával, amelyik kidomborítja az illető nép nagyságát, (legalább) valamikori és jelenlegi (ha van) értékeit. Persze tudják, hogy adott esetben az egészből egy szó sem igaz, de a mítoszt nem rombolják, mert hozzátartozik egy nép kultúrájához a dolog.
Mi meg mintha kicsit fordítva ülnénk a lovon. Az még csak érthető, hogy a hivatásos (értsd: akadémikus) történészek nem állhatnak fel kijelenteni, hogy az egész életük, szakmai tevékenységük merő tévedés volt, mégsem finnugor nép vagyunk, csak a nyelvünk az, s mindennek az ellenkezőjét valami felső (vagy belső) utasításra igyekeztek bizonyítani ötven- hatvan éven keresztül. De hogy a szórakoztatás terén dolgozó írók is eredetünk és magyarságunk pocskondiázását tartják lényegesnek, mégis elképesztő. Kezembe került a magasan a legtöbbet író magyar szerző, Nemere István Magyarország története című géppapír nagyságú 710 oldalas kötete. (Magam sem írok nehezen, de képtelen vagyok megérteni, egyáltalán hogyan képes valaki ekkora mennyiséget írni, hogy a tartalomról, színvonalról már ne is beszéljek.)
Néhány szösszenet a könyv elejéről (és a helyzetet az sem menti, hogy a szerző néha megjegyzi, más népek is ilyenek voltak abban a korban): „Annyi közünk lehetett a hunokhoz, hogy …mind a hunok, mind a magyarok ősei könnyű lovaskatonák voltak,…akik közönséges tömeges rablásban nyerték el az ellenség javait.”
A Szvatoplukhoz kapcsolódó, fehér lovon, aranyos nyergen és zablán nyert ország legendája „valójában egy piszkos trükk volt csupán. …A honfoglalás jogi oldala ily módon tehát egy csalás útján jött létre.”
A lovasnemzetek taktikájáról szólva: „őseink bizony nem voltak túl találékonyak, az egyszer kigondolt megoldásokat részesítették előnyben egészen addig, mígnem valamelyik ellenség a fejükre koppintott.”
Itt, a 11. oldalon fejeztem be a 710 oldalas könyv olvasását. mert gondolom, hasonló sílben íródott a többi is.
Egyetlen dolgot nem értek: mi visz rá egy sikeres fantasztikus- és kalandregény írót, hogy történelemkönyvet írjon? És ilyen stílusban?
