Hívott Oszi bácsi, családunk Pepin bácsija. Megjegyzem, nem lepődnék meg, ha valahol azt olvasnám, hívott Pepin bácsi, családunk Oszi bácsija. Zavarosak a viszonyaink, spongya rá - hívott Oszi bácsi, boldog névnap ügyében. Boldog névnapot kívánok, búgta nyájasan a telefonba, valamint hogy: Ferike. Érdeklődött, jól vagyok-e, s biztosított róla, hogy rendelkezésemre áll, ha bármiben hiányt szenvednék, majd azzal búcsúzott, hogy kibaszott sok türelmet kíván, mert kibaszott nehéz az élet.
Oszi bácsi fontos pillére a famíliának, olykor valóságos fárosz, amolyan alexandriai világítótorony a németvárosi kisutcák enyhén zavaros Földközi-tengerében. Egy júniusi délutánon, amikor betoppant a ballagási ünnepségemre, nyolcadikos múltam, és igényeltem a törődést, anya megdicsérte az öltönyét, hangsúlyozva, mennyire elegáns, amire azt felelte: kurvára, mintha azt mondaná: képzelem. Hosszan szabadkozott, hogy kedvesek vagyunk, és köszöni, de nem éhes, épp csak beugrott, máris megy, végül azonban órákig evett. Visszafogottsága, udvariassága, mellyel a kínálást iparkodott, jóllehet eredménytelenül, elhárítani, szemlátomást mindnyájunknak imponált.
Választékosságának, biztos vonalvezetésű életének nem mindenki járt csodájára a kerületben. Pedig ha valaki csalódás súlya alatt nyögött, bátran fordulhatott hozzá. Meglátásainak balzsamával kenegetve a fájó sebet varázslatra volt képes. Amikor elpanaszoltam neki, hogyan jártam a szerelemmel, mert a lány, akit az égen kívül egyedül magam szántam nekem, rútul elhagyott, Oszi bácsi, érezhető nehezteléssel, hogy idejekésőn keresem föl rendelőjében, amely egy Vas utcai egyszobás, piszkos ingatlan volt, ugyanakkor szemernyi kétséget sem hagyva felőle, hogy rettenetesen sajnál, mindamellett osztozik az érzéseimben, találó bibliai hasonlattal a szerelem múlékonyságára figyelmeztetett, majd részletesen ecsetelte, mi a helyes eljárás, ha terhessé vált viszonyainkon akarunk könnyíteni. A szoba közepére perdült, mintha előadás venné kezdetét, behúzta a hasát, ezzel párhuzamosan mélyet szippantott az orfeum záptojás szagú levegőjéből, szeme és mellkasa kidülledt, tokája gyűrötté vált, akár a díványra vetett pokróc, s fojtott hangon, egy szuszra hörögte, takarodj a kurva anyádba, majd mintha a lelkét hányná ki, egy csapásra zúdult elő belőle a bent tartott lélegzet, pocakja előrevágódott, s jöhetett az indulatosnak tetsző levezető szakasz, te gané.
Meglátásai lángészre vallottak. Becsültem ízlését, bámultam mindentudását, s bár vonakodtam polihisztornak, nemkülönben reneszánsz embernek nevezni, amivel nem voltam egyedül a környéken, nem csupán kifejezetten kedvemre volt, egyenesen csodálatot keltett bennem, hogy a horgászathoz is értett. Ha például Csókos Bencével futottam össze, máris elment a kedvem felhozni máskülönben legkedvesebb témám, Csókos Bence ugyanis annyira tud pecázni, hogy ne tudjuk meg, azonkívül bárhová megy, bármilyen időben, tényleg nem akar dicsekedni, egy diszperzites veder karikakeszegnél sose adja alább, ha azonban keszeg nincs, beéri hat-, de - megengedi - nyolckilós csukákkal is. Sokszor morfondíroztam, hogy adódó alkalommal, leginkább társaságban, megfogom Csókos Bencét, elkapom a grabancát, mondjuk, Kanttal, akiről hallottam ezt-azt az egyetemen, szubjektum, illetve tér és idő, ám komolyan tartottam tőle, hogy Csókos Bence nem csupán járatos az életműben, de eredetiben olvasta is a híres filozófust. Oszi bácsi viszont megsúgta, hogy bár ő az életben nem ült ki a vízpartra, jobb, ha tudom, az eredménytelen zsinóráztatásnak három oka van, mert vagy a hold állása a probléma, vagy a víz duzzasztásával vannak gondok, vagy a fasz se tudja.
Mindenekelőtt azonban idegenforgalomból vizsgázott jelesre, megalapozva szépen ívelő karrierjét, amelynek látható jeleit sem akkoriban, sem később, sőt eléggé később sem észleltük. A legendás németvárosi vállalkozói truváj ilyetén megnyilvánulása mind ez idáig ismeretlen volt a szélesebb közvélemény előtt, ezért megkérek mindenkit, tartsa magában, mert kellemetlenségünk származhat belőle. Miután a csatornaparti vendéglőben szemtanúja volt, amint a halpaprikástól eltunyult német turisták megtapsolják a túlparton szaladgáló vidrákat, amelyeket sem azelőtt, sem azóta nem láttunk arrafelé vadászni, megfogant fejében az ötlet. Két nappal később szőke fürtös kétkezi munkások, Hansok és Jürgenek lepték el Oszi bácsi városszéli tanyájának udvarát. Az Oszi bácsi szívében lakozó jóság magas szintű megnyilvánulásának gondolom, hogy esze ágában sem volt ingyen dolgoztatni őket: ötezressel fizettek per Kopf, hogy a kéthektáros földön megrendezett dinnyeszedő versenyen elsőként érjenek célba. Tízkor dördült el Oszi bácsi gázpisztolya, tizennégy órakor át is gördült a győztes mancsaft színig rakott kordéja az estikék elé krétaporozott célegyenesen. A kíméletes pálinkakínálás és közös fotózás után elégedettre sült német emberek kurjongattak a dűlőúton tovazötykölődő városnéző kisvonatról a dinnyepiramis előtt feszítő Oszi bácsi felé, aki, elmondása szerint, egyik kezével a szalmakalapját lengette, a másikkal a zsebébe gyűrte a pár köteg tízezrest, ami járt neki, mert, jobb, ha tudom, kibaszott nehéz az élet.
Megjegyzem, névnapi köszöntése jólesett.
Forrás: Élet és Irodalom
