Az elmúlt időszakban általánossá vált néhány pesti NB I-es csapat labdarúgómérkőzés előtt az, hogy eljátsszák a magyar himnuszt. Pl.: a Budapesti Honvéd kezdő csapatának majdnem fele külföldi, természetesen nem várhatjuk el az afroamerikai srácoktól, hogy énekeljék a mi himnuszunkat, bár ha sokat fogják hallani, lehet, hogy a szezon végére már tudni fogják ők is. Remélhetőleg annyira, amennyire az olasz válogatott tagjai tudják a sajátjukat. Buffont, az olaszok kapusát szinte már le kell fogni, akkora vehemenciával adja elő himnuszukat. Ez a hév és lelkesedés a mi kis válogatottunkra már nem annyira jellemző. A múlt heti magyar–svéd Eb-selejtezőn a kezdő csapat tagjai közül négy játékos énekelte a himnuszt. Bár az, hogy énekelte, kissé túlzásnak tűnik, inkább azt mondanám: motyogta, mint a húszas vérnyomású szövetségi kapitányunk. De hát ők focisták, nem énekesek…
Ez igaz, de ha már próbáljuk erősíteni mostanság a magyarságtudatunkat, akkor a minimum, ami elvárható az az, hogy válogatott játékosaink teli torokból énekeljék ezt a gyönyörű, csodálatos szép himnuszt.
