Szerintem az öregedés legbiztosabb jele az, hogy az ember egyre gyakrabban gondolkodik el: szeretnék-e ismét tizennyolc éves lenni. Megvallom, bennem is felötlik olykor-olykor a kérdés. Elnézem az ifjú embereket. Hallgatom számomra alig érthető szlengjüket, amely elsősorban a számítógépekhez kötődik. Figyelem a világra kevéssé tekintő zajos szórakozásukat, botladozó első lépéseiket a munka világában, a hétköznapok szürkeségében. Végiggondolom problémáikat, elemzem lehetőségeiket az előttük álló életpályán.
Bólogatok a fiatal, rendkívül eszes, jólelkű – ráadásul még szép és csinos – lánynak, aki elmondja, milyen nehéz normális fiúra akadni a mai világban. És bólogatok a jóképű, okos, jólelkű fiatalembernek, aki megtisztel bizalmával, s azon sóhajtozik, milyen nehéz normális lányt találni a mai világban. Meghajtom fejem a bátrak előtt, akik családot, szülővárost, hazát maguk mögött hagyva külföldön, idegen közegben, ismeretlen vagy alig ismert kultúrában keresik a boldogulást. És meghajtom fejem a bátrak előtt, akik kalandvágyból vagy ragaszkodásból itthon maradnak.
És időnként leülök a diófa árnyékába egy pohár bor mellé, simogatom a lábamhoz törleszkedő kutya fejét. Kortyolok Noé italából, csettintek a nyelvemmel, s csak úgy belebámulok a délutánba. És azt mondom: jól van az, hogy nincs lehetőség újrakezdeni az életet. Kétszer is meggondolnám, hogy igent mondjak-e az újrakezdést felajánló jótündérnek…
