Tir Pált mindannyian ismerjük. Ő az, aki minden előadáson, koncerten és darabon ott van és zavar. Rendszerint elkésik, nem várja meg se a tapsot, se a szünetet, neki nem jó a szélső szék, hát felállít és takar. Rögtön el is meséli a mellette ülőnek, hogy miért késett. Képtelen tőmondatokban beszélni, inkább cseveg „egyfeszt”, amíg meg nem szólal le nem némított mobiltelefonja, ami nyilván nincs kéznél, a táskájába van betonozva, s addig zörög, míg ez fel nem ismeri saját csengőhangját. Idegesítő mivoltát tovább fokozza, ha fel is veszi, és orkán erejű suttogással belemondja, hogy most nem tud beszélni, mert előadáson van. A király mégis az, aki felveszi, és ott helyben le is beszéli az ügyletet.
Hála az Égnek, ilyen helyeken még nem divat a chips-zabálás, a szívószállal fröcsögés, mint a moziban. Nem úgy a taps, amit Tir Pál hidegvérrel szúr be minden hangszerszóló után, addig ünnepelve a szólistát, amíg a következő lassan már be is fejezi játékát. A szám végén meg emberünk már az utolsó előtti hangnál elkezdi verni tenyerét, hogy tapsba fojtsa az utolsó akkord lecsengését. A komédián a gageket meg úgy élvezi, hogy egyre visszhangozza a számára tetszetős végszavakat. Tir Pál időnként ingatja a fejét. Néhány másodpercenként jobbról balra, balról jobbra, mögötte sorokat kényszerítve a hasonló nyaktornára.
Ha fényképezésre vetemedik, nem kapcsolja ki gépe zajait, sem a vakut. Sokszor nem is tudja, hogy kell, csak „lopva”, éktelen zajjal és fényárral készít a 24. sorból egy garantáltan nem sikerült fotót. Végül Tir Pál a műsor vége előtt egy pillanattal kifelé indul, hogy ne kelljen sorba állnia a ruhatárnál.
Valljuk be, hogy ritkán velünk is megtörténik hasonló eset, de egy emberöltő alatt maximum egyszer. Esetleg kétszer.
