Drága Tivadar, te aligha emlékszel, de bennem a mai napig elevenen él az az este, amelyen csöndes beszélgetésbe merülve borozgattunk a kiskocsma kerthelyiségében, látom magunkat az öreg diófa alatt, Noémi fázósan bújik hozzád, s te ugyan egyetlen pillantást sem vetsz rá, de olykor ráfeszítesz a felkarodra, hogy érezze, szereted, hogy tökre működik a kapcsolat, én egyedül ülök, s ha most zoomolnék, tisztán kivehető volna a kapucnis pulcsim hátulján a kopott Sepultura felirat, elviselhetetlen nyáriszünet-nosztalgiám volt, ezért a vakációról beszéltem neked, az én jól bejáratott menetrendemről, arról, hogy amint kezdetét veszi a kiporciózott két és fél hónap, már az első reggelen átvonszolom a paplant a nappaliba ébredés után, ledőlök a díványra, s míg sistereg a tojás a tepsiben, fölcsapom a horgászkönyvet, ami nagyjából olyan, mint a Biblia, csak kék és kicsit karcsúbb, és átadom magam a leírás gyönyörűségének, és amikor a pirosszárnyú keszeg portréjához érek, ölembe ejtem a könyvet, behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy istenem, meg hogy miután benyomom a rántottát, biciklire pattanok, és irány nagyanyám háza, ahol a pecabotok vannak, és olyan paprikás kenyeret gyúrok, amiből magam is szívesen csippentek, ha rám tör az éhség a parton, olyat, amitől megbolondulnak ezek a csapatostul vonuló formás keszegek, és mindig fölrémlik a zseniális vers, amit egy régi horgászlapban olvastam, és amit naponta zsolozsmázok magamban, „vörösszárnyú keszeg márta / csilim-csalim megcibálta", és az én partnereimre gondolok, akik majd megcibálják a csalimat, a vörösen csillogó szárnyakra, a vakító testekre, amiket látva számban érzem a fehér hús puha ízét, és elgondolkozom, ölemben a könyvvel, hol kéne újabb horgászhelyet csinálni, miképp lehet behatolni a nádasba, mert jónak látszik a közúti híd melletti hínárgazdag rész, és nem tűnik rossznak a cső sem, ahol fekete víz bugyborékol föl, amitől borzasztó büdös van a környéken, de ha megmerítem a kishálót, tele van apróhallal, és örömmel tölt el ez a lehetőség, a kiválóbbnál kiválóbb majdani horgászhelyek bőséges választéka, hogy még csak a nyár elejét taposom, és mi minden vár rám a hátralévő időben, amikor visszatért Erzsi a pulttól, unottan kifújva a füstöt, hogy már megint a horgászatról süketelek, mire odafordultam hozzá, és mutatóujjam a csillaghullós németvárosi sötétbe fúrva emlékeztettem, hogy én soha nem süketelek a horgászatról, és leginkább nem a horgászatról süketelek, és különben sincs joga pálcát törni fölöttem, amire fölcsattant, hogy leszarja, amit mondok, és biztos benne, hogy ez a pálca is, amit emlegetek, valami tetves bambuszbot vagy teleszkópos, azzal fölpattant és visszaviharzott a kocsma belső terébe, arra azonban gondot fordított, hogy közben indulatosan riszálja a seggét.
Ekkor vallottam be neked, mennyi mindent köszönhetnek nekem ezek a csatornabeli halak, mert ott van például a Béla, aki kitrancsírozza a belüket meg odacsapja őket a földhöz, vagy akkorát rúg beléjük, hogy törött gerinccel zuhannak a túlparti sásba, és mindezt pusztán szórakozásból, mert a Béla l'art pour l'art geci, akihez képest én tanítanivalón bánok a halaimmal, zöldhálós szákban tárolom őket, mert a drótos haltartó nemcsak kifele megy a divatból, de barbár eszköz is, ráadásul a húszforintos nagyságú szemeken át simán belibeg a pióca, és akkor aszta la viszta, mert amikor a figyelmetlen horgász hazakészül, és kiemeli a szákot a vízből, csak a fehérre szívott zsákmányt látja, és dobhatja a nádasba az élettelen testet, hadd lakmározzon belőle a rák.
Odabent megdörrent a Rammstein második albuma, kicsit bólogattam rá, mert a fémes zenét hallva megindult bennem a szokásos energia, te elnézőn mosolyogtál, és közölted, hogy mostanában a szving felé mozdultatok el, amin majdnem felröhögtem, mert volt az egyetemen egy töri szakos haverom, akinek a szvingről az egyiptomi kultúra jutott eszébe, és annyira elvarázsolta a Kelet egzotikus világa, hogy a mohácsi csatában is a törököknek szurkolt, a szving felé, de a soul is egyre jobban bejön, amit tőled, aki azelőtt üvegeket tört szét lakóházak falán a Metallicára, furcsa volt hallani, Noémi az időt firtatta, valahol Erzsi visítozott.
És azt magyaráztam neked, hogy én ezeket a halakat, amik horogra akadnak, egyenrangú félként kezelem, és amikor döglötten találom meg az előző nap fogott kárászt a műhelyben, és azt látom, hogy üres tekintettel lebeg a vederben, az orra pedig a felszínre mutat, akkor az nekem is fáj, olyankor egy kicsit bennem is leülepedik az idő, lelassulok, és alkalom nyílik számot vetni bizonyos cselekedeteimmel, amelyeket egykor jónak láttam, ekkor azonban másképp gondolok rájuk, és nem az, hogy megbánást tanúsítok, vagy elmegy a kedvem az élettől, de kétségtelen, hogy megszólal bennem a lelkiismeret hangja, hogy erkölcsileg azért megmozdul valami, egészében ugyanis arról van szó, hogy ezek a halak nekem, és arra törekedtem, hogy a kimondás pillanata rendkívüli legyen, ne színpadias, de szertartásos, hogy érződjék a tisztelet és az emberség, szóval hogy ezek a halak nekem: a barátaim, mire te értőn bólogattál és Noémi vállát gyűrögetted, amiből az jött le, hogy minden figyelmed és jóindulatod dacára sem hat meg, amit mondok, s talán föl sem fogod igazán, mert fontosabbnak tartod, például, hogy végre összebútoroztatok.
El kell mondanom neked, drága Tivadar, aki annyi szörnyűséges estémen iparkodtál a kedvemben járni, hangsúlyozva, hogy nem ketyeg az óra, mutatva a karodon, a csuklót kocogtatva, hogyan nem ketyeg a semmi, be kell vallanom neked, hogy álmomban gyerekem született, és nem is csak gyerek, de fiú, aki az azonnali keresztségben a Dániel nevet kapta, és annyi maradt meg ebből a különös álomból, hogy családi ünnepet ülünk nagyanyám házában, kimegyek a kutricához vizelni, és mire visszajövök, hipp-hopp, van egy gyerekem, aprócska csomag, kis seszínű jószág, és csak ahogy közel hajolok hozzá, hogy fölvegyem és büszkén ringassam, szúr szemet, hogy ostobán tátog, nem hagyja el hang a száját, s miután tüzetesen szemügyre veszem, tűnik fel, hogy bőr helyett pikkely borítja a testét, amitől megrémülök, a következő pillanatban viszont csodálatosan megnyugszom, és nyugtázom, hogy nemcsak szép, de a farokúszója egyenesen gyönyörű, égővörös, ráadásul, végső soron, a kopoltyúján se tudok fennakadni, ha akarom, feltűnő, ha akarom, nem, szóval, drága Tivadar, talán még sincs veszve minden.
Forrás: Élet és Irodalom
