Évtizedek nyelvi tanulmányai. Történetem történelem. A nyolcvanas években kezdődött, amikor hálából még mindig felszabadítóink nyelvét tanultuk. Egy ideig jártam németre is, de kisiskolás fejjel nem értettem, miért kell erőltetni azokat a névelőket. Die Lampe. Tinédzserként, már lázadó módon, a pad alatt magoltam az angolszótárt. A-tól kezdve.
Nyolcadikban már nem bukhattam meg oroszból, ehhez hozzájárult 1990. Azóta is folyékonyan olvasom a cirill betűs szövegeket, igaz, hogy fogalmam sincs, mit jelentenek.
A szakmunkásképzőben még nem volt, a levelezős gimnáziumban meg már nem volt idegen nyelv tárgy. Ekkor az argentin népdalokba (és a kazetta tulajdonosába) szerelmesedve spanyolul kezdtem el tanulni, de nem sokáig jutottam vele. Mármint a spanyollal. A bukósisakot azóta casco protectornak hívom. Közben hozzákezdtem egy sziú-magyar szógyűjteményhez is, ami elegendő forrás miatt fiókban landolt.
A főiskolán már tanultam az angolt, két év alatt 3-4 tanár tartott kéthetente 3 órát, ami többször el is maradt. Csak később, egy munkanélkülieknek szervezett tanfolyamon sikerült kemény munkával átcsusszannom a középfokú vizsgán. Az egyetemen volt még néhány órányi ógörög és latin, majd jött az új oktatási rendszer, és vele, hogy két nyelvvizsga kell. Eljött a diplomáért nyelvtanulók kora. Azóta azt a csekély angolt is kiirtottam a fejemből, és a franciára koncentrálok. Szeretem, de ez nem elég. Tanulni is kéne.
Most itt ülök a 21. sz. küszöbén, és csak kavarog bennem hasztalan a számtalan sok idegen szó. Viszont büszkén mondhatom, a világ egyik legnehezebb nyelvét beszélem – tolmács szinten.
