A sok eső meg a hűvös miatt elhúzódik, nem lesz nagy látszatja, mondta az öreg csónakos, akit egy jó hét leskelődés-várakozás után faggatott, látott-e már idén kérészt kibújni a Körösből. A nyárarcú tavasz korán átmelengette a lárvákat, ám a záporok hideg vízkapuja elzárta útjukat. Közelgett az este, mikor felhajtott a dobozi hídra, majd mégis a túlparton rákanyarodott a gátra. Arany hullámok görögtek a komótos Körösön. Hátha. S már bújt is ki a vízből, mint kisded Vénusz, az első kérész. Percek alatt ezrek és ezrek röppentek a magasba, mint délibáb, remegett a levegő táncuktól a víz fölött. Seregnyi szárny nászt suhogó dallama. Egyre feljebb gomolyogtak. Felszaladt a hídra. A fura-gyönyörű pillangók törékeny, vizet őrző testükkel, melynek a Nap nem adhat színeket, s puha érintéssel körülötte kavarogtak. Mozdulatlanul állt a csoda közepén. Néhány röpke óra, és a beteljesült szerelemtől bódultan hulltak vissza a folyóba a kérészek. S a hidat végig, mint reszkető fátyol, fedték a haldokló pillangók. Aszfaltot érintő szárnyuktól sokáig harsogott a folyó fölött az alkony. Míg csöndet talált az éjszaka.
