Azt hiszem, hogy a megérzésekről szeretnék írni. Arról a bennünk mélyen megbúvó helyről, ahova sorsunk könyvét tette le valaki. A bánatról is szeretnék írni. Mert ott van az is mindannyiunkban. A szerelemről is jó volna beszélni végre. Sárga rózsával érkezni a Petőfi térre, s belenézni minden leánynak szépséges szembogarába. Jó volna kimondani a kimondhatatlant, s egyszer, egyetlenegyszer és egyetlen pillanatra kiérdemelni a kiérdemelhetetlent. S ha ennek a fránya időnek tényleg lenne kereke, én bizony bátran visszaforgatnám azt. Forgatnám, forgatnám és forgatnám... Mert a múlt valamiféle biztonságot sugároz. Gyermeki lélekpuhaságot. Hab és selyem, kéktiszta égboltsapka, ebéd után fűlepedőn fekszünk a felhők alatt, gyermekujjaimmal kapaszkodom a gömbölyű Földbe, érzem, majdnem röpülök.
Ma sem tudom, de érzem. Arcodat is megéreztem jó előre. Már azelőtt ismertelek, mielőtt megismerhettelek volna. Még nem volt szád, s már csókoltalak, még nem voltak karjaim, mikor öleltelek. S a nyelvem meg sem volt, mikor már beszéltelek.
Életjeleink. Sorslépcsőink. Lélekvándorlásaink.
Ami benned életösztön. Az bennem egyensúly-talanság. Az előre is most visszahoz, ha a földre nézel, az eget látod, s ha arcomba marsz, neked fáj most.
Ma valaki sírva lépett felém, megöleltem. Néma lélekbontás, vitorláink a szélnek, a parttól elszakadva, a nyílt vizeken hajózunk megint, s nem félek, érzem.
