Az elmúlt hét egyik legnagyobb figyelemmel kísért eseménye kétségtelenül az Euroviziós Dalfesztivál volt. Annál is inkább, mert a hetedik helyen a döntőbe jutott magyar versenyző produkciójához nagy reményeket fűzött a sajtó. Olvashattuk, hallhattuk és láthattuk, hogy Wolf Kati akár nagyon előkelő helyezést is elérhet a versengésen.
A dolog nem volt minden tanulság nélküli. Egyrészt ismét bebizonyosodott, hogy a medve bőrére történő előre ivással kapcsolatos népi bölcsesség nem minden alap nélküli. Másrészt egy nagyon érdekes képet kaphattunk az európai nemzetek egymás iránti szimpátiájáról. Ugyanis a dalfesztivál végeredményét nem a szakmai zsűri határozza meg, hanem nagyon demokratikus módon maguk az európaiak, telefonos meg internetes szavazással. És a módszer furfangosan van kitalálva, saját versenyzőjére egyetlen ország sem szavazhat. Csak más nemzetektől kaphat voksokat.
A nemzeti szavazások igen izgalmas dolgokat árultak el. Egyrészt azt, hogy a kelet-európai országokat egymásra szavazással vádoló nyugat-európaiak általában egymásra szavaznak. Meg azt, hogy leginkább a skandináv országok lakói szavaztak valóban a teljesítmény alapján. Meg azt, hogy a szomszéd országok nem szeretnek minket. Hét szomszédunkból négytől egyáltalán nem kaptunk pontot, az osztrákok pedig utolsó előtti helyen díjaztak. A horvátok inkább szavaztak a szerbekre, mint ránk. Ami különösen fájhat: lengyel testvéreinktől sem kaptunk egy árva pontocskát sem! A finnek viszont tartják a rokonságot, egyedüliként első helyre sorolták Wolf Katit.
Volt min gondolkodni!
