Vasárnap van. Áhítat, biztonság, szépség nyugalom, csönd. Kiülünk a teraszra egy jó vasárnapi ebédre, egy délutáni kávéra, egy pohár borra a messziről jött barátokkal. Élvezzük a napot, a tavaszi lombok között éneklő madarak dalát. Most pirkadattól napestig mondják a magukét. A zöldike a fák tetején hallatja csengettyűhangját, az erdei pinty körbejárja revírjét, és szép dallammal jelzi, hogy „eddig az enyém!”, de bekapcsolódik a kórusba a széncinege, a vörösbegy és a feketerigó is. Messze hallik a zöldküllő kiáltása, míg rokona, a fakopáncs dobol a fákon. – Hiába! Gyula, az Gyula! Szeretünk ide jönni, a sok zöld, a virágok, a csend, a jó levegő…, de a dicséret végét már nem hallom. „Szó bennszakad, hang fennakad”, kínos a pillanat: a szomszédban felvisít egy motoros fűrész.
Valaha az emberek vasárnap szép ruhába öltöztek, és a lelküket is tisztába tették, csak a legszükségesebb munkát végezték el, mert ünnep volt. Több időt szántak Istenre és felebarátaikra. Nem szorongtak, hogy emiatt fognak éhen halni. Maradiak voltak? Korszerűtlenek? A vasárnapi ünneplés miatt sújtotta őket a szegénység, vagy tudtak valamit, amit mára sokan elfelejtettek, hogy vannak a világon szent, magasabb rendű dolgok, amelyeket nem írhat felül a haszon, a kapzsiság, az aggodalom. Lehet, hogy azokat kell sajnálnunk, akik büszkék magukra, ha a vasárnapi ebéd után még beütik a fűnyírást, a sövényvágást vagy a teraszszerkezet hegesztését, és még az sem jut eszükbe, hogy tönkretették mások ünnepét, a zöldike csengettyűhangját pedig nem ismerik?
