Roppant mód sajnálom, pihegtem szégyenemben. Nem vettem észre időben önöket, s hát az az irdatlan sok kátyú – igyekeztem megmagyarázni, miért is mentem túl közel. A hófehér tollbundáról szürkésfekete erecskéken csorgott lefelé a sáros lé. Óh, hagyja csak, kérem, ne szabadkozzék tovább, már hozzászoktunk, mondta a magasabbik liba, majd kihúzva nyakát, fejével komótos biccentés kíséretében bemutatkozott. Gerzson vagyok, ő pedig az élettársam, Cilike, mutatott az utolsó latyakpöttyöktől ügyesen megszabaduló, egyébként jó karban lévő párjára. Fél napot itt vagyunk, fél napot pedig a főút túloldalán, folytatta újdonsült ismerősöm kimondatlan kérdésemre. Cilike szereti nézni az elhaladó kamionokat, a félpercenkénti átlag hármat, én meg szívesen együttnézek vele.
S nem veszélyes itt önöknek az átkelés, firtattam meg rögtön. Békák, sünök, s egyéb állatfajták utakon heverő porhüvelyének fájdalmas látványa vonult el szemem előtt. Különben is, miért nem jó önöknek csak innen, avagy túlnan bámulni a kamionokat. Mert ott erről arra, itt meg arról erre haladnak, deklarálta Gerzson a méltánylandó különbséget, melyért több mint érdemes átkelni, miközben kissé elgémberedett jobb lábát hátrafelé többször is kibillentgette. Az úton való átkelés veszélyessége elhanyagolható, folytatta némi kioktató felhanggal: a fejünkben mintha zöld lámpácska gyúlna, ha szabad, s piros, ha tilos a lépés. Aha, mondtam, s úgy tettem, mintha az enyémben nem lenne teljes fehérség a libabiológiát illetően: erről hallottam már. No és például a békák? Ugyan kérem, csattant fel hápogva Gerzson tudatlanságomon, a színvakok kénytelenek csak úgy gondolomformán. Jó darabig fuldokoltam az irigységtől, bezzeg egy libának nincsen gondja. Szerencse azért, hogy én megtanultam és Buksit is megtanítottam: mielőtt lelépsz, balra, jobbra, majd megint balra.
