Tele elszánással közelítettem meg a vári sportpályát, s bár az előző év tapasztalata visszafogottságra inthetett volna, bíztam magamban és mindabban, amit a fociról megtanultam, kezdve az első fogásoktól, amelyeket az Árnyas utcai udvarban sajátítottam el, és két első fogást tart számon a nagy németvárosi futballtörténelem, az egyik a garázskapura tekerés rüszttel, a másik, hogy Morzsi tálkájától droppal bombázni a kijelölt áldozatot, mint például Bazsikát a szomszédból, aki egyszer önként vállalta a hálóőr szerepét, mert annyira belakott palacsintából, nagymama legendás porcukrosából, hogy nehezére esett felállni az asztaltól, igaz, előtte egy pillanatra feltűnt neki a fény az alagút végén, nyomban jelezte is, hogy éljen, de mielőtt gondolkodóba estem volna, hogy mire céloz, közölte, böfögött, vagyis tud még enni a palacsintából, mintha a böfögés egyben olyan vákuum is volna, ami helyet porszívóz a gyomrában, viszont jól tudta, hogy vannak gesztusok, amelyeket nem szenvedhetek kaja közben, a böfögés épp ilyen volt, ez a kategória, ezért egy pillanatig se tiltakoztam, amikor a zsíros tésztától eltelve kihozta a labdát dédnagyapa műhelyéből, és beállt védeni, de minden egyes kapura lövésnél olyan arcot vágott, mint akit dartstábla elé állítottak, úgyhogy ebből a szerepből, a hálóőriből, tekintettel arra, hogy a kapu a garázs ajtaja volt, se a háló, se az őr nem valósult meg.
Ellenben abból, aki egy jól eltalált lövéssel lefaragja a farostot a garázskapuról, vagy nyolc másodperc alatt futja a baromfiudvar meg a szilvafa közötti távot, focistát farag a família, annak a következő héten menthetetlenül edzésre kell jelentkeznie, és jelentkeztem is, büszkén, hogy aztán két-három hét elteltével kissé visszakozzam mindattól, amit ott átéltem, mert a tréning, amit mackóruhás lazulásnak képzeltem el, autós rágóval a szájban, olyan volt, mint egy háború, hol alattomosan vágtáztak utánam a védők, hol fejbe lőtt egy izgága támadó,
és valahányszor hazaértem az edzésről, rosszkedvűn kanalaztam a vacsorát, ezért az Árnyas utcai szeánszokon, amikor a család megszállta a nagyszülői nappalit, egy idő után már nem vették figyelembe, hogy mit gondolok a honi futballkultúráról, mert inkább csak ettek meg ordibáltak, és lesték az időt, nagyapa és keresztapa idejét, akik már a második pohárkánál készen álltak a csörtére, mert ha itt a szocik, ott tuti Antall Jóska, és ha ennek fehérrel megvadított zöld vér, annak kékkel megbolondított fehér, és amikor egyikük gúnyosan rázendített, hogy egykéthá-emtéká, a másiknak muszáj volt megjegyeznie, hogy neki a Fradiról a frutti ugrik be, azzal a buzis csomagolásával, és máris történelmi vereségek adatai röpködtek a levegőben, legendás játékosok pályafutása tört derékba, ment a heves egymásra mutogatás, amibe aztán többen bekapcsolódtak, mint egy rendes kocsmában, mindenki értett a focihoz, és főleg a magyar focihoz értett,
én meg, aki nem átallottam három héten át gyulai jellegű NSZK-mezben szurkolni a mancsaftnak a vébén, meghúztam magam a pamlag végében, mint aki kispadon ül, mert addigra, ami a karrieremet illeti, már nem volt visszaút, amint a pályán edzéssel eltöltött idő fényesen bebizonyította, hogy előre-út sem volt, soha, és nem azt untam, hogy a srácok a lábszárvédő gumijával lődözik egymást az öltözőben, még csak nem is a vég nélküli sprintekből meg az állandó becsúszásból lett elegem, amivel a kapura törő csatárt terrorizálták a bekkek, akik némelyike máskülönben tök jó arc volt a környékről,
én a hétvégi fellépésekkel nem voltam jóban, az edzés pedig komoly dolog, aki nem hal meg a tréningen, cseszheti a hétvégi fellépést, és egy idő után rá kellett jönnöm, hogy inkább csak kondícióban maradni akarok, az otthoni igazi focihoz, nem beverekedni magam a csapatba, és ez az indíték nem csupán a vezetőség, de a játékostársak elképzeléseivel sem látszott termékeny összhangban lenni,
ezért is csodálkoztak többen, amikor elhatároztam, hogy néhány üres hónap után teszek egy újabb próbát, ezúttal Gyulaváriban, nagymamának is mondtam, hogy figyelje csak meg, hamarosan oszlopos tagja leszek a vári garnitúrának, és ha komolyabban számot vetek a lehetőségekkel, vagy elég kitartóan gyakorlok az edzéseken, szerintem még a válogatottság is szóba jöhet, a dimbes-dombos gyulavári gyeptől eljutni a címeres mezig, a pöszméteszószt kanalazva, problémátlan karriernek tetszett.
De ahogy beléptem a sporttelep kapuján, hamar csődöt mondott a németvárosi ebédek közben fölszedett önbizalom, mert ahogy vállamon a szimatszatyorral ráfordultam a gyephez vezető kavicsos útra, hát egyből láttam, mennyire magas az edző, és milyen sötéten néznek az oldalvonalnál felsorakozó csapattársak, valamennyien harcedzett gladiátorok, s volt ugyan merszem egy pillanatra eljátszani a gondolattal, hogy én vagyok Matthäus, ők meg a bodyguardok, és nemcsak a lóvé okán kísérgetnek, hanem végtelenül tisztelnek is, elismerik a tudásom, a játékintelligenciám, amikor ez a magas edző odalépett hozzám, lobogtatva a leadott tagságim, hogy kiskomám, meg hogy ez a fotó, amit beleragasztottam, szar, és hozzak rendeset, friss igazolványképet, ahogy az elő van írva, a következő edzésig ad haladékot,
és futást rendelt el a pálya körül, nyugodt, megfontolt kocogást, ami inkább tempós legyen, mint ellenkezőleg, és én lehorgasztott fejjel róttam a köröket, de már a második fordulónál megfeledkeztem a parancsról, legkevésbé a rólam készített fénykép foglalkoztatott, majd ha állunk a Himnusz alatt a srácokkal a Népstadionban, oké, de most, hát nevetséges narcizmus, és ezzel a szórakozottságommal csak másnap szembesültem, amikor hóna alatt a taktikai bójákkal újból fölém magasodott, és követelte az igazolványt, akkor villant be, hogy a kisujjam se mozdítottam a gyulavári futball ügyéért, voltaképpen saját pályafutásomért sem, rögtön tudtam, hogy meghátrálni, akár egyetlen pillantást vetni visszafelé, az öltöző irányába, vagy lesütni a szemem, s zavartan fürkészni a koszos stoplist, a véget jelentené, ezért előkaptam az igazolványt, és ahogy volt, a kezébe nyomtam, vetett egy pillantást az előző napi képre, majd azt morogta, hogy: na, ezt már szeretem,
és megint harsant a síp a szájában, amivel összeterelte az állatokat, hogy alaposan meghajtsa őket, és mi futni kezdtünk a legelő körül, de akkor, legkésőbb a második kör alatt már tudtam, hogy ha ezt hívják magyar focinak, és mostantól őt kell szeretnem, a továbbiakban, címeres mez ide, Himnusz oda, nem akarok vele egy levegőt szívni.
Forrás: Élet és Irodalom
