Godánénak volt egy szomszédasszonya, úgy hívták, Fercsikné. Egyszer a Fercsikné ura talált a házuk előtt a negyedik járdalap tövében egy kést. Fű ráhajolva, földdel félig betemetve. A Fercsikné ura csak az utolsó pillanatban vette észre a bujkáló evőeszközt, mely így ippeg nem veszett össze a fűnyíró fémélével. A kés fekete műanyag nyelével, recés vágófelével helyre kis szerszám volt. Az ember fölvette, bevitte a konyhába s alaposan megtakarítgatta. Tisztán tündökölve lett aztán csak igazán gusztusos darab. Szomorúan mondott le arról, hogy betegye a kedvencek közé: embertenyérbe ugyanis bicska való. Bezzeg Fercsikné. Ahogy meglátta, nem kívánt többé más késsel enni. Fia, lánya, unokája, sőt, még a sógornője is megbotránkozva vette tudomásul az elhagyott kés karriertörténetét a járdalap tövétől alkalmasint a damaszt asztalterítőig. Egyikük sem étkezett volna az eszközzel, hiába telt el évek, és mosogatások végbeláthatatlan sora. Fercsikné nem bánta. Hogy minden alkalommal csak ő használta, s esküdött rá: nincs még egy kés, mely lágyabb dallamokat szüsszenne, ahogy a szalonna derekát éri, vagy csinosabb receficéket igazgatna a vajas kenyér tetején.
Fercsiknét, no meg az urát csak Godáné értette meg. A kés viszonylatában. Mert lehetett az utcai korában csigacsúszda, kutyabirtok-határvonal vagy az Alsó sori 1983-as darabolós gyilkosság soha elő nem került tárgyi bizonyítéka, a régiek még tudják, egy kis ecet, vagy szódabikarbóna mindenkor csodát tesz.
