„Az utóbbi udvariasabb. Holott a borbély legalább ötszázéves magyar szó, a fodrász ellenben alig százéves, a nyelvújításkor csinálta egy borbély, aki nevét nem találta elég hangzatosnak. Mindenesetre tisztelettel vegyes félelemmel tekintek a borbélyra – írta Kosztolányi Dezső az 1920-as évek végén –, mint egy nagy, ősi nemzetség kései sarjára, aki valaha chirurgus volt, majd köpölyözött és fogat húzott s ma pusztán fejünket csinosítja.”
A személyi higiéniának, az ápolt, vonzó külsőnek elengedhetetlen része volt – régészeti leletek tanúsága szerint már a bronzkortól – a rendezett hajviselet. Magyarországon a szerzetesek közül kerültek ki az első borbélyok, a XIII. századra már világiak is űzték ezt a hosszú időn át a gyógyítást és testápolást egyesítő foglalkozást. A borbélyok az uralkodók és a tehetős nemesek udvartartásában is helyet kaptak, minden igényt kielégítő működésük jutalma akár címer- és nemességadomány is lehetett.
Miután a felvilágosult abszolutizmus egészségpolitikai rendelkezései nyomán 1770-től megszervezték az egyetemi szintű sebészképzést, a chirurgusok és a borbélyok munkája végleg elkülönült egymástól. Az utóbbiak testápolóból szépségápolóvá s egyben a „szolgáltatóipar” meghatározó szereplőivé váltak. A gyógyító tevékenységgel azonban sokáig nem sikerült maradéktalanul felhagyniuk: a magyar- és németgyulai borbélyokat például még 1851-ben is szigorúan inteni kellett, nehogy orvosi rendelet nélkül eret vágni merészeljenek.
Gyulán az Ipartestületnek 1914-ben 15 borbélytagja volt, tanoncnak 1907 és 1933 között – változó számban – 5–21 személyt fogadtak fel. 1920. december 1-jétől a Borbély-üzleti árszabály szerint Gyulán a borotválás 5 koronába került, ha bajuszkötéssel egészült ki, 6 koronát fizettek érte. A hajat 10 koronáért nyírták, a szakállnyírás ára 8 és 10 korona között változott, attól függően, géppel vagy ollóval kérte a kurtítást a vendég. A hajmosás díja 8, a gyermeknyírásé 8–10 korona volt. A tíz alkalomra szóló bérletkártyát váltó kuncsaftok és a havi előfizetők jelentős kedvezményekben részesültek, ellenben a házhoz rendelt borbély 50%-os felárral dolgozott. 1922-től az elvégzett munka átlagosan 25–30%-kal került többe a belvárosi szalonokban, mint a külvárosi üzletekben. Ekkoriban egy borotválásra hozzávetőlegesen nyolc percet számoltak, egy nyírással húsz perc alatt végzett a mester. A borbélyüzlet elengedhetetlen tartozékai voltak a nagy falitükrök, a márvány- és műkőlapos tükörasztalkák, a borotvák és a fejmosótál. A vendég öltözékét hajnyíró köpennyel óvták, kényelmét elegáns, rugós-karos amerikai forgószékkel biztosították, amelynek fejrészéhez kis félhold alakú bársonypárna tartozott. A tükör alatti keskeny márványpolcon sorakoztak a nélkülözhetetlen eszközök: olló, kefe, fésű, hajnyíró gép, borotva, elektromos ondoláló, púder, timsó blokk, hajvíz és bajuszkötő. Helyenként manikűrasztalka is állt az illatszeres szekrény mellett. A nikkelszelencében árusított amerikai borbélyszappan mellett az 1910–1920-as évek közkedvelt piperecikkmárkái közé tartozott a „fekete fej védjegyű” samponcsalád (ibolya-, kamilla-, tojás- és kátránysamponokkal) vagy a Diana sósborszesz. Utóbbit a fodrászok a fejbőrbe masszírozták, a korpaképződés megszüntetését, a hajhullás mérséklését remélték tőle, illetve borotválás utáni arcfecskendezésre is használták, mert „feltűnő kellemes illata végett az urak nagyon kedvelték”.
